A szobrászat, léte sok évezrede alatt rengetegféle funkciónak, feladatnak tett eleget. Mágikus, kultikus, szakrális jellegzetességek egyaránt központba kerültek, miként az alkalmazott anyagok tárháza is fokozatosan bővült. Először a természetben található anyagok (állati csontok, fa, kő), később a feltalált mesterséges anyagok és technológiák (égetett agyag, bronz) alakították, formálták e háromdimenziós művészeti ágat. A méretek egyre változatosabb mivoltával együtt (a monumentális dimenzióktól a parányi méretekig) kialakult a színezés technikája is. A hatalmas ív, melyet szobrászatnak nevezünk talán a XIX. században kezdett „leszállni a földre”, ünnepélyes, monumentális, hithez, filozófiához, politikához kapcsolódó funkciói mellett hétköznapivá is vált, a szó legjobb értelmében polgárosult. A XX. század nem csak radikális stílus váltásaiban újítja meg a plasztikát, hanem funkcióiban is. Előtérbe kerül a dekorativitás, a gondolat, a téma közvetlen megjelenítése mellett a forma szuverenitása. Új anyagok, eszközök, technológiák újítják meg a szobrászatot, melyben egyre nagyobb térhez jut a művészi szabadság.
A stílusok és technológiák változatosságában azonban a szobrászat a vizuális művészeteknek az az ága, ahol folyamatosan nagy erővel őrződnek a sok évezredes technikák, s az alkalmazott anyagok is újulnak ugyan, de kontinuitása van a kőnek, márványnak, bronznak.
E sorban sajátos helyet foglal el a fa, mely egyrészt erősen azonosul a népi művészettel, a népi faragással, a folklór művészetével, másrészt az európai művészetben legerősebben talán a szakrális, keresztény művészetben van jelen, templombelsők változatos, sokféle fa plasztikáival. Természetesen a fa faragása szervesen hozzá tartozik a szobrászat eszköz rendjéhez, mégis az idő haladtával – sajátosságai folytán – háttérbe szorul alkalmazása, s sajátos küzdelem folyik maradandósága biztosítására. A XX. században azonban születtek fában olyan kiemelkedő életművek, melyek akár az európai (Constantin Brancusi), akár a magyar művészetnek (Samu Géza) maradandóan kimagasló értékei. A kortárs magyar szobrászatban a fa, mint önálló plasztikai megvalósulási technológia a hatvanas, hetvenes években kerül újra előtérbe. Megindultak a nagyatádi faszobrászati szimpóziumok, külön csoportosulás is jött létre a fával foglalkozó szobrászokból, s speciális kiállításai is teremtődtek a faszobrászatnak a nyolcvanas évek közepétől. A fa iránti újra feléledő érdeklődést összekapcsolhatjuk a természethez való újszerű viszonyulással is, egyfajta szemben állást is érezhetünk a civilizációs ártalmakkal telitett technológiákkal, az indusztriális társadalommal.
A kortárs magyar szobrászatban plasztikái megvalósításához sok művész alkalmaz fát, de olyanok, akik jellemzően erre a matériára koncentrálnak, s életművűkben központi helyet foglal el a fa, nincsenek sokan. A fában dolgozó szobrászok között is többféle magatartással találkozunk. Igen erőteljesen él egy organikus felfogás, amely sokszor alig alakítja tovább a talált tárgyként előkerülő anyagot, de ismeretesek erőteljes konceptuális felfogások is vagy épp a land arthoz kapcsolódó törekvések és természetesen olyanok, melyek a leghagyományosabb figurális szemléletmód keretei között valósítják meg munkáikat. Megszületnek fában köztéri alkotások is, de a fa igazán mégis – hosszú távra – a belső terek művészete, kisplasztikában, ember léptékben hoz maradandó eredményeket, új minőségeket.
Tihanyi Viktor a Képzőművészeti Főiskola elvégzése után a nyolcvanas évek közepén, az imént jelzett folyamatok közepette és közé kerülve talált rá a fára. Részt vett a nagyatádi szimpóziumokon, az ezekhez kapcsolódó kiállításokon. Fához való viszonya, s munkáinak atmoszférája azért is különleges, mert már első megpillantásukkor a fentebb ismertetett felfogásoktól eltérő stílust, egyéni gondolatiságot, nagyon személyes mondandót érzünk munkáin. Vonatkozik ez tehát a művek kisugárzására, s az alaposabb szemlélést követően: a készítés technológiájára is. Tihanyi munkái figurális művek, nem lépi át az ábrázoló, nem ábrázoló művészet Rubicon-ját, de egész művészetének ezt tesz jót. Munkái ábrázolnak, de nem természetelvűek, a valóság jelen is van meg nem is. A látott világ lényeiből fantáziája által teremt olyan szobrokat, melyek emberszerű állatok és állatszerű emberek, ám mindezt olyan természetes eklektikummal képes megvalósítani, mely nem a disszonanciákat, hanem a konszonanciákat, az egybeeséseket állítja elénk. Minderről maga a művész egy helyütt így nyilatkozott: „Műveim rendszerint képzeletbeli lényeket, emberi tulajdonságokkal felruházott mesebeli állatfigurákat ábrázolnak. Hangvételük irónikus érzelmeket, hangulatokat hordoznak.” Valóban. Lényei, bogarai, madarai, emlősei különös antropomorf jellegzetességeket viselnek, s erős karakterisztikumot árasztanak.
S bár faszobrai képesek kifejezetten drámai mondandó hordozására is, Tihanyi valóban abban is innovatív hatású a kortárs magyar szobrászatban, hogy feltűnik finom iróniája, sőt humora is. Ez pedig ma hiánycikk. Mindezt nem egy felületes szórakoztatás attitűdjeként kell azonban felfognunk, hanem a legendás Karinthy-féle bon mot jegyében: „humorban nem ismerek tréfát.” Tihanyi, aki maga is egy zárkózott, nem könnyen megnyíló alkat, élénken figyeli a maga körül történteket, a mai magyar valóság folyamatait, s tapasztalatai átszűrésével készíti el szobrait. Iróniája sejtető, utalásokkal teli, sosem fordul át nyersességbe, ám szuggesztivitása azonnal hatást vált ki a nézőből. Pontosan fogalmazott egy kiállítási megnyitójában Mezei Ottó művészettörténész: „Ez a szobrászati anyag nem csak a plasztikai gondolatot sugalló, lényegre törő formai alakítással tűnik ki (amely bántó-sértő él nélküli groteszk formát is elbírja), hanem a szokványos ember-fogalom plasztikai határait kitágítva, antropomorf és zoomorf formákkal hívja fel magára a figyelmet. A művek címadása is érzékelteti ezt a fantasztikum iránt érzékeny, mondhatni „szürreálisba” hajló (víziószerű) plasztikai szemléletet (Álomőrző, Kapuőrző, Öreg indián, Holdra néző, Harcos, Bagoly, Kis sárkányos, Sárkányos).” Ilyen szellemi és materiális eszköztárral Tihanyi szobrai jelképi erejűekké is válnak, érzékletes szimbólumokat is hordoznak.
Tihanyi Viktor munkamódszere is megfontolt, elmélyült. Sok vázlat készítése után fog neki a mű kivitelezéséhez. Ugyan farag és vés, de plasztikái kész formájukra egy sajátos összeépítéssel véglegesülnek, csiszolásokkal, csapolásokkal, ragasztásokkal. Ez a munkamódszer lehetővé teszi az igen gazdag formai kompozíciós megoldásokat. Munkái hol tömörek, szinte „földhöz ragadtak”, hol szinte repülni készek. Hol biztos statikai alapokon nyugszanak, állnak, kapaszkodnak a földbe, hol szinte szédítő bizonytalan egyensúlyozatlanságok teremtődnek, melynek még különös izgalomkeltő hatása is van.
A művész él azzal az egyetemes szobrászat genezisében jellemző eszköztárral, hogy színezi, festi munkáit. Ezt is azonban sokrétűen alkalmazza. Néha épp a nyers, szúette felület jelenti a szobor felső rétegét, s alig érzékelhetően ad egy-egy finom, sejtető színárnyalatot a plasztikának, például lenolajos kencével, néha pedig csak egy-egy részét festi, színezi művének, ezzel azonban épp egy tulajdonságot, állapotot emel ki, hangsúlyoz. Ám mindig érezzük a finom, érzékeny, sosem harsogó színhatást, mely legtöbb esetben csak épp előhozza az adott faanyag szerkezetét, csomóit, repedéseit, erezettségét.
Tihanyi a formák varázslójaként figyel felületeinek tisztaságára is. Felületképzése mindig igazodik a kompozíció hangulatához, formai karakteréhez.
A faplasztikák készítésének érzékeny területe, hogy az alkotó milyen faanyagba dolgozik. Tihanyi szobrászatának elmélyültsége, komolysága abban is érzékelhető, hogy nem a puhább vagy megmunkálhatóbb anyagokat használja (fenyő, tölgy, hárs), hanem a jóval keményebb, szívósabb, s egyúttal nemesebb gyümölcsfákat, mint a cseresznye vagy a dió. Mindez azonban mégiscsak fa, amelynek sajátos levegőssége, matériájának emberközelsége harmóniában van a plasztikák iróniájával. Vagyis Tihanyi szobrai rendkívül anyagszerűek, anyag és forma egymásra találásai.
Nem volnánk azonban igazságosak, ha Tihanyi Viktor szakmai életútjára pillantva nem említenénk szobrászata egyéb területeit is. Igaz, hogy a megtalált anyag a fa, de igen járatos egyéb szobrászi technikákban is. Mint a kispesti Wekerle-telepen sok évtizede lakó és alkotó művész, igényes Kós Károly érmet készített, s ha az ember a főváros centruma felől az Ady Endre úton közeledik a Wekerle felé, akkor az Álmos utca sarokházán jó érzéssel fedezi fel a patinás épületegyüttes és lakó közösség „cégérét”: Tihanyi Viktor nagyméretű bronz domborművét, mely jelzi, hogy itt egy különleges városrészbe érkeztünk… Az épületek kontrasztjára komponált mű, rendkívüli térhatással, szinte bevezet a Kós Károly által tervezett házak közé…
Tihanyi Viktor éppen túl ötvenedik életévén már jó érzéssel értékelheti az eddig megtett élet utat. A szobrászattal korán kapcsolatot teremtett, már középiskolás éveiben, jó tanárok keze alatt – Konyorcsik János, Czinder Antal -, majd alapos és széles szakmai felkészülést követően lett a Képzőművészeti Főiskolán Somogyi József növendéke. A pályakezdést követő időszak után pedig viszonylag hamar megtalálta önálló szemléletét, s azt a matériát, mely törekvései megvalósítására alkalmas. Kissé magányosan helyezkedik el a kortárs magyar szobrászat koordináta rendszerében. Nem divatok által befolyásolva dolgozik, mégis egy érezhető életérzés szobrásza. Töprengve, meditálva figyeli a világot, figyel minket. Képzelt lényei tulajdonképpen rólunk készülnek, rólunk szólnak. Ha mosolygunk rajtuk, magunkat mosolyogjuk meg, ha netán elutasítjuk őket, magunkat nem értjük meg. Jó velük békében lenni, miközben felzaklatnak. Mint a valódi, igazi művészet.
Budapest, 2006. augusztus
Introductory lines on the art of Viktor Tihanyi
During the several millennia of its existence, sculpture has complied with its
several kinds of
functions and tasks. Magical, cult and sacred characteristics equally had their
central positions
while the range of the applied materials also got wider gradually. First this
three dimensional
branch of art was formed and shaped by materials which can be found in nature
(animal bones,
wood, stone) and later by different inventions of artificial materials and technologies
(terracotta,
bronze). Beside the ever varied character of sizes (from the monumental
dimensions to the
tiniest ones) the technique of colouring also evolved. It was perhaps in the
nineteenth century
when the magnificent span what we call sculpture became more mundane, besides
its solemn,
monumental links with faith, philosophical and political functions, it also got
more ordinary or
civilized in the best meaning of the word. The twentieth century reformed the
sculpts not only with its radical style changes but also in its functions.
Besides the decorative function and the direct expression of thoughts and
themes, the sovereignty of the form also comes to the front. Sculpture is
renewed by new materials, tools, technologies in which artistic freedom gains
an ever increasing space.
However in the varieties of styles and technologies sculpture belongs to that
branch of the visual
arts where millennia old techniques are preserved with continuously great force
and while
applied materials also get newer, stone, marble and bronze still hold on.
In this line wood has a peculiar place which on one hand strongly identifies
itself with folk art, folk carving and which, on the other hand is present in
the sacred, Christian art with the varied
wooden sculptures of church interiors. Of course the carving of the wood is
organically part of the tools of sculpture, yet as time progresses - due to its
characteristics - its application gets into the background with an individual
fight to secure its survival. In the twentieth century however there were
several prominent oeuvres in wood which are the lastingly significant values of
either
European (Constantin Brancusi) or Hungarian art (Géza Samu). In the
contemporary Hungarian
sculpture, wood as an individual sculpting technology comes to the front again
in the sixties and
seventies. The wood sculpture symposiums in Nagyatád started, sculptors working
with wood
gathered in a separate group and special displays of wood sculpture also
appeared starting
from the mid-eighties. The newly-born interest towards wood can also be
connected with the
novel relation to nature, a certain kind of opposition can be felt towards
technologies linked with
the harms of civilization, the industrial society.
In the contemporary Hungarian sculpture for the realization of their works lots
of artists uses
wood, but there is only few who focuses characteristically on this material
with a central position
in their oeuvre. And there are different attitudes among sculptors working with
wood as well.
There is a very strong organic tendency which several times only slightly
shapes on the material
of the “found objects”, however forceful conceptual creative attitudes are also
known or ambitions that can be linked, for example, to land art and of course
there are also those attitudes which realize their works within the frames of
the most traditional figurative view. In the streets we can also find wood
works however wood is truly - in the long run - the art of the inner spaces, bringing
lasting results and new qualities in small works, in human scale.
After graduating at the College of Creative Arts, Viktor Tihanyi found the wood
in the mid-
eighties in the stream of the earlier mentioned processes. He took part in the
Nagyatád
symposiums and on the displays connecting to these. His relation to wood and
the atmosphere
of his works is special because at the first glance of his works we feel a
different attitude, an
individual thinking and a very personal message in comparison with the earlier
mentioned
concepts. So this can be noted in connection with the emanation of his works,
and following a
more thorough viewing: also with the technology of the workmanship. The works
of Tihanyi are
figurative works, they do not step across the Rubicon of figurative and
abstract art, but that is what does good for all of his art. His works depict
things but not according to a nature principle, reality is both present and
not. He creates such sculptures from the creatures of the visible world with
the help of his imagination which are human-like animals and animal-like humans
but he can realize all of these with such natural eclectics which shows us not
dissonances but consonances, coincidences. About all of these matters, the
artist spoke this way on one
occasion: “My works usually depict imaginary beings and the animal figures of
the tales with
human characters. Their tones carry ironic feelings, moods.” And so they do.
His creatures, bugs,
birds, mammals have strange and strong anthropomorphic characteristics.
And although his wood sculptures are able to carry direct dramatic messages,
too, Tihanyi has
also innovative effect in the contemporary Hungarian sculpting in the sense
that a kind of subtle
irony, moreover humour also appears in his works. And these are in short supply
nowadays.
However we should not perceive it as the attitude of superficial entertainment
but in the terms of
the legendary Frigyes Karinthy’s bon mot: “making jokes is a dead serious
business for me”.
Tihanyi, who is also a reserved character, not easily opens up, yet he listens
lively to the
happenings around him, the processions of today’s Hungarian everyday life and
he creates his
works after straining his experiences. His irony can be presumed, full of references
and it never
turns into bluntness, though his suggestive character evokes an effect from the
viewer on the
spot. Art historian, Ottó Mezei put it very precisely in one of his display
opening speech: “This
sculpting material not only stands out by its shaping which touches the spot,
suggesting plastic
thinking - which is also able to carry the grotesque form without an offending,
hurtful edge - but by widening the plastic limits of traditional human and
conceptual approach, it also draws the
attention with its anthropomorphic and zoomorphic shapes. The way the artist
gives titles to his
works also pictures this sculpting attitude which is sensitive to the
extraordinary which, can we
say, is sometimes almost “surreal”, vision-like: (Dream Keeper, Gate Keeper,
Old Indian, The
Looker of the Moon, Warrior, Owl, Little Dragon, Dragon).” With such
intellectual and artistic tools, the sculptures of Tihanyi become also strongly
and sensibly symbolic.
The working method of Viktor Tihanyi is also deliberate and deep. He starts the
workmanship
after several sketches. Though he carves and graves, his sculptures get
finalized by a peculiar
building method of polishing, jointing and sticking. This method makes it
possible to have very
rich formal and compositional solutions. His works are sometimes solid, almost
“down to earth”
but sometimes they are almost ready to “fly”. Once they rest on secure statical
bases, they just
stand on the ground, holding on to it, and sometimes there are almost
dizzyingly uncertain
unbalances which also have furthermore a strange, exciting effect.
The artist applies the tools which are characteristic to the genesis of
universal sculpture when he
colours and paints his works. However he applies these tools in a very diverse
way, too.
Sometimes this is just this raw, bug-bitten surface which means the upper layer
of the sculpture
and the artist gives one subtle, hardly sensible tone to the sculpture here and
there, - for example
with linseed oil ointment - and sometimes he paints, colours only one part of
his works but by
this he only emphasizes a quality or a condition. However we always feel the
subtle, sensitive,
never clashing colour effect, which in most cases brings out the structure, the
burs, the joints, the
cracks of the given wood material just in the right way.
Tihanyi, as the magician of the forms, also pays attention to the cleanliness
of his surfaces. The
way he forms his surfaces always fits the atmosphere, the formal character of
the composition.
One sensitive field of the creation of wood plastics is the kind of the wood
the creator chooses.
The deep and serious nature of Tihanyi’s sculptures can be also felt in the
fact that he does not
use softer and easily workable materials (pine wood, oak, lime) but the much
harder, persistent
and hence more noble materials of fruit trees such as cherry or walnut. All of
these are however
still wood, and the peculiar airiness, the close-to-humans nature of his
materials are in harmony
with the irony of the plastics. Hence the sculptures of Tihanyi are very
material-like, they are the
meeting points of material and form.
We would not be just however when after looking at the professional career of
Viktor Tihanyi we would forget to mention the other fields of his sculptures.
It is true of course that wood is his key material, but the artist is very
skilled in other sculpting techniques, too. As an artist who has lived and
worked on the Wekerle Estates in Kispest for several decades, he made a quality
Károly Kós-coin and if one approaches to the Wekerle Estates from the centre of
the capital in the Ady Endre Street, then on the corner house of the Álmos
Street he can discover with good feelings the “sign” of the tarnished building
complex and community: Viktor Tihanyi’s grand scale bronze embossment which
signals that we have arrived to a special part of the city here… The piece
which was composed on the contrast of the buildings with its extraordinary
dimensions almost takes us in among the houses designed by Károly Kós…
Viktor Tihanyi who is just over his fiftieth birthday, can already estimate
with good feelings the
road of a working life he has left behind so far. He made a connection with
sculpture early in his
high school years and did his studies under the supervision of good teachers -
János Konyorcsik, Antal Czinder, - then after a thorough and wide professional
preparation he became the student of József Somogyi at the College of Creative
Arts. After the period following his career start, he found his personal
attitude relatively fast and the material as well which was suitable to realize
his ambitions. His position in the frame of references in the field of
Hungarian contemporary sculpture is quite lonesome. He does not work under the
influences of fashionable trends, yet he is a sculptor of sensible way of life.
He listens to this world - and us - in a thinking, meditative way. His
imaginary creatures as a matter of fact are made about us, tell stories of us.
If we smile at them, we smile at ourselves if we should dismiss them, it is us
who we do not understand. It is good if we can live peacefully with them even
if they sometimes upset us. It is real, true art.
Budapest, August 2006 Balázs
Feledy
A
rendezők szándéka hogy a kortárs magyar szobrászat és kisplasztika
bemutatkozási lehetőséget kapjon, emelve hazai és nemzetközi rangját,
határainkon túlterjedő ismertségét. A biennále betekintést nyújt a hazai
szobrászat jelenébe, bemutatja a műfajon belüli irányzatok, stílusok, a
megközelítési- és kifejezési módok, formák sokszínűségét. A műveket
szakmai zsűri válogatta, Simonffy Márta szakmai kurátor a TÉR-PONTOK
fogalomkörébe helyezte a kiválasztott művek sorát. |
