Tihanyi Viktor szobrászművész http://viktortihanyi.blogspot.com/
animArt kiállítás a Holnemvolt Parkban
Einführung zur Kunst von Viktor Tihany
LABIRINTUS 2014 Szentendre, MűvészetMalom
A II. Országos Szobrászati Biennálé
Tihanyi Viktor |
Kálnoki-Gyöngyössy Márton, a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának (PMMI) vezetője köszöntőjében kiemelte: a MűvészetMalom Szentendre és a PMMI Ferenczy Múzeumának közös vállalkozása, és a szobrászati kiállítás erősíti, gazdagítja a Ferenczy Múzeum profilját.
A kiállítást megnyitó Fabényi Júlia művészettörténész úgy fogalmazott: a Tér-Pontok címmel arra a kérdésre irányítják rá a figyelmet, hogy térben, anyagban vagy síkban helyezkedik el ma a plasztika. "A válasz pedig az, hogy mindegyikben lehet, és mindegyikben legitim" — felelte a művészettörténész.
Dietz Ferenc (Fidesz) polgármester üdvözlő beszédében utalt arra, hogy Budapest és Debrecen után a szentendrei művészeti központ tekinthető a modern és kortárs művészet harmadik bázisának.
Simonffy Márta kurátor, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének (MKISZ) elnöke elmondta: a biennálén hangsúlyosan kívánták megjeleníteni azokat a fontos irányzatokat, amelyek Magyarországon és Európában is kitapinthatók, ezzel is bizonyítva, hogy a magyar szobrászat megállja helyét Európában.
A nemzetközi jelenlét elengedhetetlen — hangsúlyozta a kurátor -, hozzátéve, ezért is fontosak azok a jelenleg zajló beszélgetések, amelyek lengyelországi, szlovákiai és olaszországi lehetőségekről szólnak.
A kiállítás megnyitóján díjat kapott Várnagy Ildikó az Emberi Erőforrások Minisztériumától, Fükő Béla a MKISZ-től, Gaál Endre a Magyar Szobrász Társaságtól, Szabó Tamás a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületétől, valamint Holdas György Szentendre városától.
VI.Fa Szobrászati és Rajz Biennálé
Művészetmalom, Szentendre
Lóska Lajos, Új Művészet 2009. július
Szobrász biennálét rendeztek kora nyáron Szentendrén, a Művészet Malomban. A kortárs magyar szobrászat állapotát rögzítő bemutató többszörösen is hiányt pótol. Egyfelől, mert az idén elmaradt Pécsett a kisplasztikai biennále, a Műcsarnokban pedig a 2001-es monstre tárlat óta - nem tudni miért - nem rendeznek összegző, egy-egy teljes szakmát felvonultató, országos műfaji kiállításokat, holott az intézménynek, szerény véleményem szerint, az lenne az egyik feladata, hogy ha évente nem is, de két vagy három esztendőnként válogatást nyújtson a kortárs magyar képzőművészet legújabb terméséből.
A szentendrei malom adottságai bizonyos tekintetben jobbak, minta pécsi kiállítótermeké, ugyanis a malom területén, az udvaron és a félkész szárnyban nemcsak kisplasztikákat, hanem nagyobb méretű alkotásokat is lehet szerepeltetni, s ezt a lehetőséget a rendezők ügyesen ki is használták. A kapun át az udvarba lépve úgy érezzük magunkat, mintha egy szabadtéri szoborparkba kerültünk volna; azonnal Yengibarian Mamikon három különböző méretű, levél formájú lapos női idolja fogad bennünket, mely szobrok a művész legjobb munkái közül valók. Egyszerre dinamikus és konstruktív Friedrich Ferenc rozsdás Nagy bagatellje. Farkas Ádám a több éve eredményesen alkalmazott, csavart oszlopformából alakította ki antropomorf-konstruktív figuratorzóra emlékeztető Fényforgóját (2009). Kalmár János szalagszerűre önti geometrikus embersziluettjeit (Földön ül, 2004; Várakozó, 2009). Móder Rezső vasállványon hintázó, függesztett vasplasztikái nemcsak a teret alakítják, de hangokat is hallatnak, ha valaki kalapáccsal megütögeti őket (Kozmoszlépcső ötdimenziós mobilhangszer).
Meg kell még említenem a kinn sorakozó alkotások közül Kovács Katalinnak a klasszikus hagyományokat (Rodint) is megidéző, barázdált felületű, félrehajtott fejű, kar nélküli dinamikus figuráját (Nem torzó).
Sétámat az épületegyüttesben a bal oldali, nyitott, ablak nélküli földszinti teremrészben kezdtem. Azért indultam errefelé, mert az udvarról jól belátni a földszinti térbe, és a benti szobrok szinte hívogatják a látogatót, hogy tüzetesebben is szemügyre vegye őket. A terem elülső részében a stilizált, félgömbökre, kockákra, hengerekre stb. redukált figurális plasztikák vannak, többek között Nikmond Beáta eszkimó munkákra emlékezető, a végtelenségig leegyszerűsített, kavicsszerű alakzatai (Szobor XXVI). A lekerekített formák és a groteszk hangvétel jellemzi Benedek Júlia Nagy Fülikéjét. Szmrecsányi Boldizsár (Boldi) összegabalyodott fehérmárvány figurakettősei is összefogottak, gömbszerűek, némi kubisztikus beütéssel. Az újabban a Morph csoporthoz tartozó Szabó Tamás szögekkel kivert plasztikája nem direkt, mint Ueckert szöges kompozíciói. Ő felületi elemként használja a szögfejeket, ezáltal alakjai mozgalmasabbak, expresszívebbek, sőt némiképpen szürreálisak lesznek. Nagyméretű, rafináltan meghajlított, szerkezetes formáinak köszönhetően igen szuggesztív, minimalos munka Kelemen Zénó Csapásiránya (2008), melyet nemcsak méretei, de kvalitásai is köztérre predesztinálnak.
A malomépület jobb oldali, befejezett részének földszinti termében az idősebb, már modern klasszikusnak számító generáció művei sorakoznak: Pauer Gyula egy újabb pszeudó kocka variációja, Haász István egy sárga konstruktív reliefje, melyet többször és több variációban is láthattunk már, Haraszty Istvántól az Életharang (2004) és a kabóca mobilok közé tartozó Ingatag gurítók (2001). Ez utóbbi egyszerre szeretni valóan míves és groteszk, szép is, szellemes is, csak kicsit régen készült, kérhettek volna tőle valami újabb alkotást a rendezők. Ugyanez mondható el Vígh Tamás kisplasztikáiról is, közülük az egyik köztéri változatát már néhány éve felállították a Magyar Tudományos Akadémia mellett, Kő Pál Ágasfája pedig a mohácsi szoborparkban megismert figuratárgyak groteszk világát idézi. Deim Pál emblematikus bábuja reliefként a falra került, Táncos című kisbronza viszont térben mutatja meg a jellé szublimált figurát. Lugossy Mária továbbfolytatja ünnepélyes és drámai erejű maratott üveg-bronz plasztikáinak a készítését (Coincidencia, 2008). Bohus Zoltán a zöldes, átlátszó üvegtestben alakít ki belső teret a benne felsejlő csíkok és oválisok segítségével. Az ilyen jellegű, fényben élő üvegplasztikáinak az egyik legszebbike a most látható Enigma (2008).
A nyitott első emeleti helyiségben zömmel a fával dolgozó művészek szobraival találkozhattunk. Mata Attila, aki az utóbbi időben főleg festett bronz kompozíciókat készített, ezen a kiállításon a korai, láncfűrésszel alakított brutális-szuggesztív faszobrainak a világát idéző Hommage á Picassóval (2007) szerepelt, mely jól kifejezi munkásságának lényegét, az újhullámos forma- és színvilágba oltott kubista stíluselemek egyéni elegyítését. A hajdan volt fáskörös művészek ugyancsak nívós művekkel szerepeltek. Húber András egy nagyméretű, térbe lógatott groteszk installációt épített. Orosz Péter háncsgömbje és kereszt létrája (Létrák és stigmák, 2009) a szobrász legjobb periódusát idézi. A Fáskörével rokon organikus-mitikus szemléletben készült Szlaukó László tüskés alkotása. Németh Ágnes vesszőből fonott figurái az ötletes installálásnak köszönhetően (felfüggesztették őket) a levegőben repülnek.
A szemben lévő teremben főként az újkonstruktív stílusban tevékenykedő szobrászok és néhány fiatalabb művész munkáival találkozhattunk. Nagámi a klasszikus konstruktivizmus tömbszerűségét idézi (Történet), Heritesz Gábor krómacél kockára állított két kisebb krómacél és rézkockája (Négy felcserélt pillanat, 2008) ugyancsak a purizmus szellemét fejezi ki. Ingo Glass sárgára festett MADI-s konstrukciói is a szerkezetet dicsőítik. Itt látható Paizs László popos Családi ezüstje, amely korai plexiöntvényeire emlékeztet, Erős Apolka groteszk beton szobra és Baráz Tamás koponyametszet-szerű áttört, a 2007-es Kisplasztikai Biennálén is bemutatott alkotása.
A legfelső emeleten különböző kifejezésmódok és formák kavalkádja fogadja a látogatót. Látványos térberendezésként funkcionál RábóczkyJudit hegesztett Pipacsmezője (2009). Deli Ágnes fémformába szorított színes szőnyegdarabjai a művész által annyira kedvelt és számtalanszor feldolgozott ellentétpárokra (kemény és lágy, organikus és ipari, textil és fém) épülnek. Itt tekinthetjük meg továbbá az ismét a figura felé forduló Szabó György rácsba szorult fáradt angyalát vagy Dohárszky Béla többszörös idézetként is felfogható minimal padlóplasztikáját.
Ha el is fáradtunk a rengeteg élménytől, érdemes megnéznünk a legfelső emelet másik traktusát, mert számos színvonalas mű vár bennünket. Elek Imre egyszerre klasszicizáló és hiperreális kompozíciói - büsztje és torzója - a kiállításon nem nagyon szereplő újfigurális szobrászat két jellemző darabja. Ugyancsak itt helyezték el Zsemlye Ildikó makettszerű, aluljárót ábrázoló munkáit (Nagyvárad tér 1-11, 2009; Keleti pályaudvar, 2009), valamint Budahelyi Tibornak két lapossá kovácsolt óriás szeg reliefjét, Sejben Lajos titokzatos kődobozát (Erőd II, 2009), valamint Luzsica Árpád zöldre festett, tüskés, lyukacsos, sámli objektjét.
A több mint háromszáz darabból álló kollekció mindegyikére nem térhetünk ki, de a bemutatott munkák meggyőznek bennünket arról, hogy színvonalas és hiánypótló kiállítás jött létre Szentendre Város Önkormányzata, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, a Magyar Szobrász Társaság és a Szentendre Művészetéért Alapítvány együttműködésének jóvoltából. A szórólapon a következőket olvashatjuk: "A biennále rendezőinek szándéka, hogy a magyar szobrászat és kisplasztika rendszeres bemutatkozási lehetőséget nyerjen, emelve hazai és nemzetközi rangját, határainkon túlterjedő ismertségét. A biennále célja, hogy betekintést nyújtson a hazai szobrászat jelenébe, bemutassa a műfajon belüli irányok, irányzatok, stílusok, megközelítési és kifejezésmódok, formák sokszínűségét." A megfogalmazott törekvés nemes és támogatandó.
Várjuk a folytatást és a katalógust.
A Szobrász Biennále záróeseménye "A kortárs magyar szobrászat a kortárs magyar építészetben" című konferencia volt, mely az építészet és a szobrászat viszonyával foglalkozott Felvetette a közös gondolkodás szükségességét kapcsolatteremtő erejét és hatását taglalta, valamint példákkal illusztrálta az épített térszerkezetekben történő alkalmazását.
(Művészet Malom, 2009. V. 17-VI. 21.)
Cifrapalota
2009.02.06. - 2009.03.06. |
A pályázat nem titkolt célja az volt - Mohay Orsolya kurátor szerint - "hogy a vizuális művészet segítségével mélyebbre ásson, mintegy képzőművészeti pszichoanalízisben derítsen fényt a Wekerle-telep építészeti bravúrja mögött meghúzódó emberi életek, sorsok, helyzetek, élmények világára."
A mostani tárlat alkalmából ez az anyag kibővült az említett kiállításon nem szereplő Helikon-tagok munkáival is, teljesebbé téve a kispesti kortársművészet kecskeméti bemutatkozását.
Feledy Balázs: Előszó Introductory lines on the art of Viktor Tihanyi
A művész él azzal az egyetemes szobrászat genezisében jellemző eszköztárral, hogy színezi, festi munkáit. Ezt is azonban sokrétűen alkalmazza. Néha épp a nyers, szúette felület jelenti a szobor felső rétegét, s alig érzékelhetően ad egy-egy finom, sejtető színárnyalatot a plasztikának, például lenolajos kencével, néha pedig csak egy-egy részét festi, színezi művének, ezzel azonban épp egy tulajdonságot, állapotot emel ki, hangsúlyoz. Ám mindig érezzük a finom, érzékeny, sosem harsogó színhatást, mely legtöbb esetben csak épp előhozza az adott faanyag szerkezetét, csomóit, repedéseit, erezettségét.
A faplasztikák készítésének érzékeny területe, hogy az alkotó milyen faanyagba dolgozik. Tihanyi szobrászatának elmélyültsége, komolysága abban is érzékelhető, hogy nem a puhább vagy megmunkálhatóbb anyagokat használja (fenyő, tölgy, hárs), hanem a jóval keményebb, szívósabb, s egyúttal nemesebb gyümölcsfákat, mint a cseresznye vagy a dió. Mindez azonban mégiscsak fa, amelynek sajátos levegőssége, matériájának emberközelsége harmóniában van a plasztikák iróniájával. Vagyis Tihanyi szobrai rendkívül anyagszerűek, anyag és forma egymásra találásai.
Tihanyi Viktor éppen túl ötvenedik életévén már jó érzéssel értékelheti az eddig megtett élet utat. A szobrászattal korán kapcsolatot teremtett, már középiskolás éveiben, jó tanárok keze alatt – Konyorcsik János, Czinder Antal -, majd alapos és széles szakmai felkészülést követően lett a Képzőművészeti Főiskolán Somogyi József növendéke. A pályakezdést követő időszak után pedig viszonylag hamar megtalálta önálló szemléletét, s azt a matériát, mely törekvései megvalósítására alkalmas. Kissé magányosan helyezkedik el a kortárs magyar szobrászat koordináta rendszerében. Nem divatok által befolyásolva dolgozik, mégis egy érezhető életérzés szobrásza. Töprengve, meditálva figyeli a világot, figyel minket. Képzelt lényei tulajdonképpen rólunk készülnek, rólunk szólnak. Ha mosolygunk rajtuk, magunkat mosolyogjuk meg, ha netán elutasítjuk őket, magunkat nem értjük meg. Jó velük békében lenni, miközben felzaklatnak. Mint a valódi, igazi művészet.
Budapest, 2006. augusztus
During the several millennia of its existence, sculpture has complied with its several kinds of
functions and tasks. Magical, cult and sacred characteristics equally had their central positions
while the range of the applied materials also got wider gradually. First this three dimensional
branch of art was formed and shaped by materials which can be found in nature (animal bones,
wood, stone) and later by different inventions of artificial materials and technologies (terracotta,
bronze). Beside the ever varied character of sizes (from the monumental dimensions to the
tiniest ones) the technique of colouring also evolved. It was perhaps in the nineteenth century
when the magnificent span what we call sculpture became more mundane, besides its solemn,
monumental links with faith, philosophical and political functions, it also got more ordinary or
civilized in the best meaning of the word. The twentieth century reformed the sculpts not only with its radical style changes but also in its functions. Besides the decorative function and the direct expression of thoughts and themes, the sovereignty of the form also comes to the front. Sculpture is renewed by new materials, tools, technologies in which artistic freedom gains an ever increasing space.
However in the varieties of styles and technologies sculpture belongs to that branch of the visual
arts where millennia old techniques are preserved with continuously great force and while
applied materials also get newer, stone, marble and bronze still hold on.
In this line wood has a peculiar place which on one hand strongly identifies itself with folk art, folk carving and which, on the other hand is present in the sacred, Christian art with the varied
wooden sculptures of church interiors. Of course the carving of the wood is organically part of the tools of sculpture, yet as time progresses - due to its characteristics - its application gets into the background with an individual fight to secure its survival. In the twentieth century however there were several prominent oeuvres in wood which are the lastingly significant values of either
European (Constantin Brancusi) or Hungarian art (Géza Samu). In the contemporary Hungarian
sculpture, wood as an individual sculpting technology comes to the front again in the sixties and
seventies. The wood sculpture symposiums in Nagyatád started, sculptors working with wood
gathered in a separate group and special displays of wood sculpture also appeared starting
from the mid-eighties. The newly-born interest towards wood can also be connected with the
novel relation to nature, a certain kind of opposition can be felt towards technologies linked with
the harms of civilization, the industrial society.
In the contemporary Hungarian sculpture for the realization of their works lots of artists uses
wood, but there is only few who focuses characteristically on this material with a central position
in their oeuvre. And there are different attitudes among sculptors working with wood as well.
There is a very strong organic tendency which several times only slightly shapes on the material
of the “found objects”, however forceful conceptual creative attitudes are also known or ambitions that can be linked, for example, to land art and of course there are also those attitudes which realize their works within the frames of the most traditional figurative view. In the streets we can also find wood works however wood is truly - in the long run - the art of the inner spaces, bringing lasting results and new qualities in small works, in human scale.
After graduating at the College of Creative Arts, Viktor Tihanyi found the wood in the mid-
eighties in the stream of the earlier mentioned processes. He took part in the Nagyatád
symposiums and on the displays connecting to these. His relation to wood and the atmosphere
of his works is special because at the first glance of his works we feel a different attitude, an
individual thinking and a very personal message in comparison with the earlier mentioned
concepts. So this can be noted in connection with the emanation of his works, and following a
more thorough viewing: also with the technology of the workmanship. The works of Tihanyi are
figurative works, they do not step across the Rubicon of figurative and abstract art, but that is what does good for all of his art. His works depict things but not according to a nature principle, reality is both present and not. He creates such sculptures from the creatures of the visible world with the help of his imagination which are human-like animals and animal-like humans but he can realize all of these with such natural eclectics which shows us not dissonances but consonances, coincidences. About all of these matters, the artist spoke this way on one
occasion: “My works usually depict imaginary beings and the animal figures of the tales with
human characters. Their tones carry ironic feelings, moods.” And so they do. His creatures, bugs,
birds, mammals have strange and strong anthropomorphic characteristics.
And although his wood sculptures are able to carry direct dramatic messages, too, Tihanyi has
also innovative effect in the contemporary Hungarian sculpting in the sense that a kind of subtle
irony, moreover humour also appears in his works. And these are in short supply nowadays.
However we should not perceive it as the attitude of superficial entertainment but in the terms of
the legendary Frigyes Karinthy’s bon mot: “making jokes is a dead serious business for me”.
Tihanyi, who is also a reserved character, not easily opens up, yet he listens lively to the
happenings around him, the processions of today’s Hungarian everyday life and he creates his
works after straining his experiences. His irony can be presumed, full of references and it never
turns into bluntness, though his suggestive character evokes an effect from the viewer on the
spot. Art historian, Ottó Mezei put it very precisely in one of his display opening speech: “This
sculpting material not only stands out by its shaping which touches the spot, suggesting plastic
thinking - which is also able to carry the grotesque form without an offending, hurtful edge - but by widening the plastic limits of traditional human and conceptual approach, it also draws the
attention with its anthropomorphic and zoomorphic shapes. The way the artist gives titles to his
works also pictures this sculpting attitude which is sensitive to the extraordinary which, can we
say, is sometimes almost “surreal”, vision-like: (Dream Keeper, Gate Keeper, Old Indian, The
Looker of the Moon, Warrior, Owl, Little Dragon, Dragon).” With such intellectual and artistic tools, the sculptures of Tihanyi become also strongly and sensibly symbolic.
The working method of Viktor Tihanyi is also deliberate and deep. He starts the workmanship
after several sketches. Though he carves and graves, his sculptures get finalized by a peculiar
building method of polishing, jointing and sticking. This method makes it possible to have very
rich formal and compositional solutions. His works are sometimes solid, almost “down to earth”
but sometimes they are almost ready to “fly”. Once they rest on secure statical bases, they just
stand on the ground, holding on to it, and sometimes there are almost dizzyingly uncertain
unbalances which also have furthermore a strange, exciting effect.
The artist applies the tools which are characteristic to the genesis of universal sculpture when he
colours and paints his works. However he applies these tools in a very diverse way, too.
Sometimes this is just this raw, bug-bitten surface which means the upper layer of the sculpture
and the artist gives one subtle, hardly sensible tone to the sculpture here and there, - for example
with linseed oil ointment - and sometimes he paints, colours only one part of his works but by
this he only emphasizes a quality or a condition. However we always feel the subtle, sensitive,
never clashing colour effect, which in most cases brings out the structure, the burs, the joints, the
cracks of the given wood material just in the right way.
Tihanyi, as the magician of the forms, also pays attention to the cleanliness of his surfaces. The
way he forms his surfaces always fits the atmosphere, the formal character of the composition.
One sensitive field of the creation of wood plastics is the kind of the wood the creator chooses.
The deep and serious nature of Tihanyi’s sculptures can be also felt in the fact that he does not
use softer and easily workable materials (pine wood, oak, lime) but the much harder, persistent
and hence more noble materials of fruit trees such as cherry or walnut. All of these are however
still wood, and the peculiar airiness, the close-to-humans nature of his materials are in harmony
with the irony of the plastics. Hence the sculptures of Tihanyi are very material-like, they are the
meeting points of material and form.
We would not be just however when after looking at the professional career of Viktor Tihanyi we would forget to mention the other fields of his sculptures. It is true of course that wood is his key material, but the artist is very skilled in other sculpting techniques, too. As an artist who has lived and worked on the Wekerle Estates in Kispest for several decades, he made a quality Károly Kós-coin and if one approaches to the Wekerle Estates from the centre of the capital in the Ady Endre Street, then on the corner house of the Álmos Street he can discover with good feelings the “sign” of the tarnished building complex and community: Viktor Tihanyi’s grand scale bronze embossment which signals that we have arrived to a special part of the city here… The piece which was composed on the contrast of the buildings with its extraordinary dimensions almost takes us in among the houses designed by Károly Kós…
Viktor Tihanyi who is just over his fiftieth birthday, can already estimate with good feelings the
road of a working life he has left behind so far. He made a connection with sculpture early in his
high school years and did his studies under the supervision of good teachers - János Konyorcsik, Antal Czinder, - then after a thorough and wide professional preparation he became the student of József Somogyi at the College of Creative Arts. After the period following his career start, he found his personal attitude relatively fast and the material as well which was suitable to realize his ambitions. His position in the frame of references in the field of Hungarian contemporary sculpture is quite lonesome. He does not work under the influences of fashionable trends, yet he is a sculptor of sensible way of life. He listens to this world - and us - in a thinking, meditative way. His imaginary creatures as a matter of fact are made about us, tell stories of us. If we smile at them, we smile at ourselves if we should dismiss them, it is us who we do not understand. It is good if we can live peacefully with them even if they sometimes upset us. It is real, true art.
Budapest, August 2006 Balázs Feledy