animArt kiállítás a Holnemvolt Parkban
A teremtés története nem az emberrel kezdődött. Az ószövetségi Genezis
szerint, miután Isten megteremtette az eget és földet, majd elválasztotta a
világosságot a sötétségtől, a szárazföldet a vizektől, úgy döntött, hogy életet
teremt a kietlenségben. Mózes I. könyvében az áll, hogy a harmadik napon Isten parancsba adta (Károli Gáspár fordításában), hogy „Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, a mely hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen neki magva a földön.” Majd így szólt: „Pezsdüljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől: és madarak repdessenek a föld felett, az ég mennyezetének színén.” Az ötödik napon még azt is kinyilvánította, hogy „Hozzon a föld élő
állatokat nemök szerint: barmokat, csúszó-mászó állatokat és szárazföldi vadakat nemök szerint.” A hatodik napon pedig – mielőtt megpihent volna a hetediken – megteremtette az embert a saját képmására. A Teremtés könyvében
foglaltak, azok sorrendisége logikusnak tűnik, bár nem ad választ arra kérdésre,
hogy a tyúk vagy a tojás volt-e előbb. Erre a madártannal foglalkozók, az ornitológusok sem tudnak választ adni. Egyszerűen azért, mert a kérdés rossz.
Halkan hozzátenném azon kétségemet is, hogy a fenti folyamatból nem vezethető le a húsevő vagy rovarfogó növények létének eredete, és az nem érinti
a partenogenezis, azaz a szűznemzés fogalmát sem. Számunkra viszont a lényeg az, hogy a teremtés története nem az emberrel kezdődött. És nem is az emberrel fejeződött be. Az ember – megirigyelve az isteni alkotómunka privilégiumát – önmaga is teremteni, alkotni vágyott, és létezésének, öntudatra ébredésének első pillanatától teremtett, bár a művészet szó még ismeretlen volt szótárában. Gondoljunk csak a spanyolországi, francia, argentin, indonéz vagy afrikai barlangokban található barlangrajzokra. (Zárójelben jegyzem meg, hogy csak a magyar nyelv említ rajzokat – bár vannak kőbe karcolt rajzok is – a többi festményként utal ezekre az ábrázoló művekre, hiszen a földből, faszénből, növényi magvakból, termésekből, levelekből szárított, összetört matériát vízzel és/vagy vérrel keverték, azaz természetes anyagokból festéket állították elő.) Valószínűsíthető, hogy az ősember a termékenység-istennők 3 dimenziós megfogalmazásával és a barlangrajzok létrehozásával nem egy magasabb rendű önkifejezést gyakorolt, hanem mágiát, varázslatot mutatott be ily módon a szaporodás, a túlélés, a sikeres vadászat reményében. A műkritikus, a kiállítás-rendező, a galériás és a műgyűjtő még nem létezett, viszont ezek az alkotások a mai napig ott vannak – a fénymentes, zárt tér állandó páratartalmának vagy éppen szárazságának köszönhetően – Altamira, Pech Merle, Lascaux, Les Trois Frére barlangjaiban vagy éppen a Kharga-oázisban. A 27.000 évvel ezelőtti, késő-jégkorszaki alkotásoktól a végtelen univerzumban történő időutazásban csak egy röpke pillanat eljutni a mai nap műtárgyaihoz. Ugorjunk hát!
A jelen szabadtéri csoportos szoborkiállítás a Fővárosi Állat- és Növénykert, a Magyar Szobrász Társaság és a byArt Galéria szoros együttműködésének köszönhetően jött létre. Ezen a tárlaton 35 művész mutatja be munkáit. A kiállítás-megnyitó műfaja és a résztvevők létszáma nem engedi meg, hogy a megnyitó személy bárkit is kiemeljen az anyagból, vagy éppen alulértékeljen. Az nem a megnyitó, hanem később az erre reflektáló sajtó, a kritika dolga. Illetlenség lenne dicsérnem vagy éppen elmarasztalnom bárkit is, pedig természetesen nekem is vannak kedvenceim, ahogy reményeim szerint Önöknek, a befogadóknak vagy éppen a kollégáknak is lesznek. Az elfogultság helyett maradnék inkább a tényeknél. Erre a tárlatra minden értelemben a változatosság a legjellemzőbb. A részvevők között egyaránt találhatunk pályakezdő és érett művészt, idősebb mestert, autodidaktát és professzionális képzésben részesült szobrászt. Van, hogy fél évszázadnyi korkülönbség választja el az alkotókat. Van itt alig- vagy alul-díjazott, Munkácsy- vagy éppen Kossuth-díjas művész is. A helyszín szellemiségéből adódóan a szervezők arra kérték a kiállítókat, hogy zoológiai, botanikai vonatkozású műveket hozzanak ebbe a kivételes térbe, de nem zártuk ki azon szobrokat/plasztikákat/3D-ben fogalmazott munkákat sem, melyek a természetvédelemre utalnak vagy a natura organikus formavilágára és a föld, a természet adta végtelenül gazdag anyagokra helyezik a hangsúlyt. A tematika tehát igen széles skálán mozog. Az adott térben elhelyezhető kis-, közép- és nagyméretű művek egy része konkrétan, direktben fogalmazza meg mondandóját, míg vannak, melyek elvonatkoztatnak. A reprezentáció során a narratív, ábrázoló/figuratív, valósághű megközelítés mellett találhatunk itt absztrakt átiratokat, parafrázisokat is. A valósághű, realista megjelenítés mellett találhatunk szimbolikus, emblematikus, sematikus, mitologikus értelmezéseket is. A rendezés megpróbált arra törekedni, hogy a kortárs magyar szobrászat karakteres megnyilvánulásainak mikéntjét, annak erővonalait valahogy csoportosítsa, ám a változatosság gazdagsága nem mindig hagyta, hogy blokkosítsam, skatulyába zárjam a skatulyázhatatlant. A szobrok felvonultatják a technikai kivitelezés sokféleségét: van itt fa- és kőfaragás, hegesztés, lézervágás, viaszveszejtéssel öntött bronz, csapolás, ragasztás, az alapanyag vágása, hajtogatása, festése, mázzal való borítása, applikáció, vegyes technika, sorolhatnánk. A művek egy része megőrizte és ezáltal láttatja az eredeti alapanyag színét, erezetét, strukturáltságát, míg több munka felszíne polírozott, csiszolt, festett, olajjal / viasszal kezelt, égetett. Az anyaghasználat során a művészek a természetes matériákból és a mesterséges, az ember által kikísérletezett/kifejlesztett anyagokból válogattak: van itt kő, forrásvízi mészkő, beton, pala, bazalt, andezit, fa, trópusi fa, márvány, krómacél, rozsdamentes acél, vas, annak rozsdás változata, fémlemez, huzal, drót, réz, bronz, üveg, samottos agyag, állati prém, pirogránit és van poliuretánhab, geopolimer. A szobrok színvilága van, hogy megőrizte az alapanyag eredeti, nyers színét, ami a fehér és a fekete közötti szürkés árnyalatokon vezet át, jelen van a fa számtalan barnája, a fémek nyers, kopottas vagy éppen felfénylő színe, aranyló, ezüstös koloritja, a lüktető pirosak, kékek, sárgák, a róka vöröse, a világító zöld vagy éppen az állati bunda rovátkás, barnás-tarkás mintázata. Vannak horizontálisan vagy vertikálisan formázott munkák, másutt tömör testek, gömb-formáció, szilánkosan építkező részletek váltogatják a tömbös, ívelt vagy éppen átjárható, transzparens szobrokat. Az állat- és növényábrázolások között találhatunk madarat, struccot, sast, kutyát, macskát, hüllőt, kígyót, disznót, méhet, valós és mesebeli állatokat, karmos, pikkelyes, szárnyas lényeket, csodaszarvast. A növényi lét szirmait bontó virágban, szélfutta napraforgóban, héját-burkát kipattintó borsószemekben jelenik meg, miközben a tegnapi szélben az egyik síkplasztika és egy amorf lemezekből épített mű hajlongva bólogatott a természet ereje előtt. A természet ereje előtt, addig, amíg azt visszájára nem fordítjuk, amíg azt nem haragítjuk végérvényesen magunkra. Ebben a küzdelemben mi, az ember nem győzhet, alulmaradásra kényszerül. Ezért fontos, hogy akár egy szoborral is, de tiltakozzunk az Amazonas menti esőerdők pusztítása vagy éppen a prémes állatok legyilkolása ellen. Végezetül csupán annyit: úgy látom, hogy ezek a művek itt nagyon jól érzik magukat. Itt a szobrászok által és a szervezők segítségével létrejött valami. Valami megteremtődött. Bár azt nem tudom, hogy a teremtés hányadik napján járunk.
Kozák Csaba
Elhangzott 2015 május 28-án az animArt kiállítás megnyitóján a
Fővárosi Állat- és Növénykertben, a Holnemvolt Parkban.
Einführung zur Kunst von Viktor Tihany
Die Skulptur, hat über viele Jahrtausende viele Funktionen und Aufgaben erfüllt. Magische, kultische, heilige Eigenschaften standen im Fokus, die verwendeten Materialien, erweiterten sich allmählich. Erstens, die in der Natur gefunden Materialien (Tierknochen, Holz, Stein), später die künstlichen Materialien und Technologien (Ton, Bronze), erstellten und formten diese dreidimensionale Kunstlinie. Mit der zunehmenden Vielfalt von Größen (von der monumentalen Dimension bis zur winzigen Größe) kam die Technik der Färbung zustande. Der riesige Bogen, den wir als Skulptur nennen, hat vielleicht im XIX.Jahrhundert auf dem Boden gelandet und neben monumentale, politische, zeremonielle Funktionen wurde er alltäglich geworden, bürgerlich im besten Sinne des Wortes. Das XX.Jahrhundert hat die Skulptur nicht nur durch radikalen Stilwechsel, sondern auch in Funktion erneuert. Dekorativität kam in den Vordergrund, die direkte Visualisierung des Themas, des Gedankens, die Souveränität der Form. Neue Materialien, Werkzeuge, Technologien, erneuerten die Skulptur, die mehr und mehr Raum für künstlerische Freiheit bekommt.
In Vielfalt der Stile und der Technologie ist die Skulptur der Zweig der visuellen Kunst, wo die uralten Techniken beibehalten werden, obwohl die verwendete Materialien erneuert werden, aber dem Stein, Marmor und die Bronze weiterhin eine Kontinuität hat.
In erster Linie nimmt das Holz einen besonderen Platz, welches einerseits identifiziert sich mit Volkskunst, mit Volks-Schnitzerei, andererseits mit europäischer Kunst: wie sakrale, christliche Kunst und mit abwechslungsreichen Holzplastiken der Kircheninnenräume. Die Schnitzerei gehört natürlich zu Skulptur dabei vernachlässigt sich deren Anwendung. Im XX. Jahrhundert gingen trotzdem ausgezeichnete Lebenswerke aus Holz auf, wie die hervorragenden Werke vom europäischen Künstler Constantin Brancusi oder die vom ungarischen Künstler Géza Samu. In den sechziger, siebziger Jahre wird das Holz schon wieder als selbstständige Skulpturtechnik in der zeitgenossen ungarischen Skulptur in den Blick geraten. Seit Mitte der achtziger Jahre starteten die Symposien von Holzskulptur in Nagyatád, kam die Gruppe von Holzschnitzer zustande und entstanden spezielle Holzskulptur-Ausstellungen. Die wiederbrachte Interesse nach Holz können wir mit neuartigem Umgang mit der Natur verbinden, eine Opposition können wir gegen die Schaden der Zivilisation, die Industriegesellschaft fühlen.
In der ungarischen zeitgenössischen Skulptur verwendet viele Künstler Holz zur Verwirklichung seiner Skulptur, aber diejenigen die typisch auf diese Materialien fokussieren, gibt es nicht viele. Unter den mit Holz arbeitenden Bildhauer gibt es verschiedene Standpunkte, wie die organische Wahrnehmung, die das Holz, als gefundener Gegenstand kaum bearbeitet. Oder gibt der konzeptionelle Ansatz, oder zu Land-Art ähnliche Anstrengungen und natürlich der traditionelle figurative Standpunkt. Kommen auch Outdor-Werke aus Holz zustande, aber das Holz ist viel mehr die Kunst der Innenräume, der Skulptur.
Viktor Tihanyi hat nach dem Abschluss der Hochschule für bildende Künste in der Mitte der achtziger Jahre auf Holz gefunden. Er hat auf Symposien in Nagyatád und auf bezogenen Ausstellungen teilgenommen. Seine Beziehung zum Holz, die Atmosphäre seiner Arbeit ist eigenartig und weicht von den oben genannten Standpunkte, Auffassungen ab. Seine Einzigartigkeit bezieht sich auch auf der persönlichen Sagen seiner Werke und auf Technologie der Fertigung. Die Werke von Tihanyi sind figurative Arbeiten. Seine Werke abbilden, aber sie sind nicht Natur –basiert. Die Wirklichkeit ist vorhanden und ist nicht vorhanden. Tihanyi schafft durch Phantasie menschenähnlichen Tiere und tierähnliche Menschen. Diese Eklektizismus verwirklicht keine Dissonanz. Der Künstler äußerte sich über seine Werke, wie folgt:“ meine Arbeiten sind meistens Fabelwesen, mythische Tierfiguren mit menschlichen Qualitäten. Sie tragen ironische Emotionen, Atmosphäre“. Ja wirklich seine Kreaturen, Käfer, Vögel, Säugetiere tragen anthropomorphe Eigenschaften und strahlen einen starken Charakterzug.
Obwohl die Holzskulpturen von Tihanyi dramatische Worte tragen, er ist auch innovativ mit feinem Humor und Ironie in der zeitgenössischen ungarischen Bildhauerei. Diese Tatsache ist knapp in diesen Tagen.Tihany ist ein zurückhaltender Mann, er beobachtet lebhaft die heutige ungarische Realität und webt seine Erfahrung in seine Statuen ein.Otto Mezei Kunsthistoriker hat über die Kunst von Tihanyi die Folgende geäußert:er dehnt die Grenzen der konventionellen Skultptur aus,er lenkt mit Menschen- und Tierformen die Aufmerksamkeit auf sich.Die Titelverleihung seiner Werke vermittelt auch die Empfindlichkeit nach Fiktion: Traumkeeper, Torkeeper, Old Indianer, der Blicker auf den Mond, Kämpfer, Eule, kleiner Drache,Drache.
Die Arbeitsweise von Tihanyi ist nachdenklich, detailliert. Nachdem er mehrere Skizzen gemacht hat, geht er an die Realisierung des Werkes an. Obwohl er schnitzt und meißelt, aber seine Statuen erhalten die endgültige Form durch Schleiferei, Gewindeschneiden, Klebung. Seine Werke sind kompakt, fast „ erdgebundenen " sie sind fast bereit zu fliegen. Sie ruhen entweder auf sicherer statischen Basis, sie klammern sich an den Boden, oder haben schwindelerregende unsicheres Gleichgewicht. Der Künstler nutzt die universelle Symbolleiste der Skulptur, er färbt, malt seine Werke. Manchmal nur die rohe, wurmstichigen Oberfläche ist die oberste Schicht der Statue, oder er gibt kaum wahrnehmbar eine suggestive Farbe der Statue mit Leinölfirnis, manchmal malt er nur einen Teil der Arbeit, wo er nur eine Eigenschaft betonen will. Aber wir füllen immer die zarten, sensiblen, niemals aggressiven Farbeffekte, die in den meisten Fällen nur die Struktur, die Knoten, die Risse des Holzes hervorbringt.
Tihanyi’s Oberflächenbearbeitung wird immer auf Atmosphäre der Komposition, auf formale Charakter ausgerichtet. Sensibler Bereich der Holzskulptur ist der Holzstoff, womit der Schöpfer arbeitet. Tihanyi arbeitet nicht mit weicheren leicht zu verarbeitenden
Materialienwie Kiefer, Eiche, Linde, sondern mit viel schwerer, härter und zugleich edler Obstbäume wie Kirsche oder Nussbaum. Dies ist jedoch nach wie vor nur Baum, dessen spezifische Leichtigkeit, Personennähe bildet Harmonie mit der Ironie der Skulpturen. Mit anderen Worten, in Tihanyi’s Skulpturen finden sich gut Material und Form.
Allerdings wären wir nicht fair, ohne anderen Bereichen seiner Skulptur zu erwähnen. Es ist wahr, dass die Substanz in dem Baum gefunden wird, aber er ist auch mit anderen skulpturalen Techniken sehr vertraut. Der Künstler, der seit mehreren Jahrzehnten in Wekerle Kolonie in Kispest wohnt, hat die anspruchsvolle Medaille von Károly Kos gemacht und wenn man aus der Stadtmitte der Hauptstadt der Ady Straße nähert der Wekerle entdeckt man am getrübten Eckhaus von der Álmos Straße Viktor Tihanyi’s große Bronzerelief, welches das Schild der Wohngemeinschaft ist, welches kennzeichnet, dass wir in einen speziellen Bereich der Stadt angekommen sind.
Viktor Tihany jenseits der fünfzig Jahren, hat schon früh in seiner Schulzeit Kontakt mit der Skulptur aufgenommen, weil er über guten Lehrer wie János Konyorcsik, Antal Czinder verfügte. Dann nach einer breiten und gründlichen professionellen Vorbereitung wurde er Student von József Somogyi an der Hochschule für bildende Künste.
Nach dem Start seiner Laufbahn hat er relativ schnell seine unabhängige Auffassung und das Material zur Erreichung seines Zieles gefunden. Ein wenig einsam befindet sich Tihanyi im Koordinatensystem der zeitgenössischen ungarischen Skulptur. Er arbeitet nicht nach Modeerscheinungen, er ist ein Bildhauer von spürbaren Lebensgefühl. Seine Fabelwesen spricht tatsächlich über uns.Wenn wir lachen über sie, wir lachen über uns. Es ist Gut mit ihnen in Frieden sein, während sie uns beunruhigen, wie die echte, wahre Kunst.
Balázs Feledy
LABIRINTUS 2014 Szentendre, MűvészetMalom
D. Udvary Ildikó művészettörténész: A MAOE 2014-ben meghirdetett Labirintus c. kiállítási pályázatára több mint hatszáz alkotó jelentkezett. Festők, grafikusok, szobrászok, fotóművészek, alkalmazott grafikusok, belsőépítészek, textil, kerámia és üvegművészek munkái szerepelnek a kiállításon. A beadott művek között jelentős számban megjelennek a klasszikus mondakör szereplői, s természetes, hogy a legtöbben itt is Minotaurusszal foglalkoznak. Érdekes összevetni a Minotauruszt bemutató alkotásokat, melyek között gyakori a bika picassói értelemben vett paradox megítélése. Egyszerre bűnös és áldozat. De olyan mű is akad amelyik Minotauruszt az ördög alakjában fogalmazza újra. Thészeusz, Ariadné, Daidalosz és Ikarusz figurája is megjelenik, sokféle változatban, a kiállított művek között. Ariadné fonala több kompozícióban önálló szerepet kap. Láthatjuk síkban és térben, tömör szoborszerűségben és könnyed fonal alakjában, konkrétan és szimbolikus jelként egyaránt. A nemzetközi művészet színterén manapság a labirintus leginkább installációként fordul elő. A felhasznált anyagok a banális köznapi tárgyaktól, mint például a papírhenger vagy a mosószappan, fém, üveg, tükör és vetített képen keresztül a fénylabirintusig terjednek. Ebbe a vonulatba illeszkedve folyamatos szereplője a magyar képzőművészetnek is az útvesztő, olykor csak elszigetelt műalkotásként, más esetekben az életmű hangsúlyos részeként. Gondoljunk csak Ország Lili monumentális Labirintus kollázs sorozatára, melynek egyik darabja – szintén Borges után – a Körkörös romok címet viseli. A kiállítás anyagában több olyan kompozíció is található, amely Ország Lili és a szürrealista hagyomány örökségét gondolja tovább. A legtöbb alkotás azonban a klasszikus labirintus képet értelmezi, idézi és írja át a vizuális művészetek különféle nyelveire. A textileseknél a fonál a kiállítás tematikájának köszönhetően már önmagában szimbólumképessé válik, és ezt gazdagítják és építik tovább az alkotók. “A meggyőző lehetetlen mindig jobb, mint a nem meggyőző lehetséges.” – írja Arisztotelész. És valóban, Piranesi képzeletbeli börtönei és Escher vizuális fantáziájának különleges térkonstrukciói a labirintus téma közismert verziói, a látszat architektúra, a paradox perspektíva ihletői. A vizuális képzelőerő hasonló megnyilvánulásaira szép számmal találhatunk példát a kiállításban, a számítógépes grafikák, a szobrok, grafikák, festmények és fotók között. A fantázia és a racionalitás talaján fogant formavilág megragadása mellett az alkotások jelentős része a természet kínálta spontán labirintusokat preferálja. Az univerzum, a kozmosz spiráljai, labirintikus szerkezetei és a környező világban fellelhető organikus alakzatok számos műalkotásban megjelennek. Ezek a formák, a mandalák, kaleidoszkópok és rácsszerkezetek struktúráját, a kint és bent ellentétpárban rejlő problémakört járják körül. Gyakori szereplő a képek és plasztikák között a fakéreg, a fodrozódó vízfelszín, a fénysávok és pókhálók, az emberi szív erezete és agyunk különleges útvesztőrendszere, ahogyan a másik oldalon az élettelen anyagstruktúrák, áramkörök, vonalhálók. Az ősi egy vonalból futó labirintust a halhatatlanság jelképeként is értelmezték. Bizonyos művészeknél a kompozíció szerkesztési módja, a technika, a vonal, ahogyan sok keleti írás esetében, maga a labirintus. Vajda Lajos különleges vonal labirintusainak öröksége is előbukkan egyes alkotásokon. A közismert klasszikus formák megidézése mellett a téma történeti, tér-idő vonatkozásai is megjelennek speciális mandala változatok és meditatív jellegű, rétegszerkezetes kompozíciók alakjában. A művek hangulatára elsősorban a klasszikus-archaizáló megközelítésmód túlsúlya jellemző, de nem hiányoznak a groteszk, játékos és spontán megnyilvánulások sem. A fotósok közül többen a természet és az architektúra kínálta lehetőségekre reflektáltak, lenyűgöző labirintusokat teremtve egy nagyvárosi látképből, egy temető sírszerkezetéből vagy egy zen kert kavics spiráljainak sajátos struktúrájából. Félő, hogy a labirintus témakör számtalan variánsának elemzése végül borgesi térképpé válik, ezért a kiállításra beadott művek további rendszerezését, besorolását a témára való tekintettel abba is hagyom.
Végül felmerülhet a kérdés, hogy a XXI. században, a kurátori kiállításokra, specifikumokra, újdonságokra és határhelyzetekre kiélezett művészeti közélet színpadán lehet-e még egyáltalán szükség egy nagyszabású, tematikus kiállításra. Milyen tanulságokkal szolgálhat egy hagyományos, többségében tradicionális műfajokat és technikai eljárásmódokat, nyelvezeteket felvonultató bemutató.
Úgy vélem a labirintus kiállítás olyan nagyszabású összművészeti projekt, amely jól érzékelteti a szakma tematika iránti igényét, érzékenységét és nyitottságát, hogy a kultúrtörténeti örökséget a jelen részéve tegye és a tartalom nélküli szimbólumokat valós értékekkel, és értelmezhető jelentéssel ruházza fel. A vizuális művészet határait átlépve a kiállítók jelentős része közvetlenül is reflektál a labirintus irodalmi, filozófiai és történeti aspektusaira és mindezeket a saját műfaján keresztül átírva teszi aktuálissá, elevenné és megragadhatóvá. Bizonyítva ezzel, hogy a MAOE a jelenkor labirintusában „jó úton jár”.
A II. Országos Szobrászati Biennálé
A
rendezők szándéka hogy a kortárs magyar szobrászat és kisplasztika
bemutatkozási lehetőséget kapjon, emelve hazai és nemzetközi rangját,
határainkon túlterjedő ismertségét. A biennále betekintést nyújt a hazai
szobrászat jelenébe, bemutatja a műfajon belüli irányzatok, stílusok, a
megközelítési- és kifejezési módok, formák sokszínűségét. A műveket
szakmai zsűri válogatta, Simonffy Márta szakmai kurátor a TÉR-PONTOK
fogalomkörébe helyezte a kiválasztott művek sorát. | |
| Tihanyi Viktor |
Kálnoki-Gyöngyössy Márton, a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának (PMMI) vezetője köszöntőjében kiemelte: a MűvészetMalom Szentendre és a PMMI Ferenczy Múzeumának közös vállalkozása, és a szobrászati kiállítás erősíti, gazdagítja a Ferenczy Múzeum profilját.
A kiállítást megnyitó Fabényi Júlia művészettörténész úgy fogalmazott: a Tér-Pontok címmel arra a kérdésre irányítják rá a figyelmet, hogy térben, anyagban vagy síkban helyezkedik el ma a plasztika. "A válasz pedig az, hogy mindegyikben lehet, és mindegyikben legitim" — felelte a művészettörténész.
Dietz Ferenc (Fidesz) polgármester üdvözlő beszédében utalt arra, hogy Budapest és Debrecen után a szentendrei művészeti központ tekinthető a modern és kortárs művészet harmadik bázisának.
Simonffy Márta kurátor, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének (MKISZ) elnöke elmondta: a biennálén hangsúlyosan kívánták megjeleníteni azokat a fontos irányzatokat, amelyek Magyarországon és Európában is kitapinthatók, ezzel is bizonyítva, hogy a magyar szobrászat megállja helyét Európában.
A nemzetközi jelenlét elengedhetetlen — hangsúlyozta a kurátor -, hozzátéve, ezért is fontosak azok a jelenleg zajló beszélgetések, amelyek lengyelországi, szlovákiai és olaszországi lehetőségekről szólnak.
A kiállítás megnyitóján díjat kapott Várnagy Ildikó az Emberi Erőforrások Minisztériumától, Fükő Béla a MKISZ-től, Gaál Endre a Magyar Szobrász Társaságtól, Szabó Tamás a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületétől, valamint Holdas György Szentendre városától.
MűvészetMalom Képzúművészeti és Kulturális Központ
Szentendrén
a Bogdányi utcában, a Fő tértől nem messze , a 19. század végén épült,
egykori fűrészmalom romos együttesébe még a hetvenes években álmodott
művészeti központot, kiállítóteret Korniss Dezső és Deim Pál
festőművész. Csak jóval később, 1991-ben sikerült létrehozni számos
szentendrei művész adományából azt az alapítványt, amelynek
közreműködésével – a felújítás első fázisának befejezése után – 1999-ben
megnyílhatott a Művészet Malom.
VI.Fa Szobrászati és Rajz Biennálé
Fa Szobor és Szobrászrajz Biennále Budapest-Rákoshegy, BL Terem
Néhány esztendővel ezelőtt, a 2006-os IV. Fa kisplasztikai tárlat kapcsán állapíthattuk meg, hogy az egykori, a múlt század hetvenes éveiben rendezett nagykőrösi faplasztikai kiállítások után, majd az 1985-től két, majd háromévente bemutatott, napjainkban is megrendezett nagyatádi országos faszobrászati kiállítások mellett az ezredfordulón indult meg a rákoshegyi fa-kisplasztikai tárlatok sorozata, amely elsősorban a fővárosban élő, ezen ősi alapanyaggal dolgozó szobrászok fórumává vált.
Aztán a 2008-ban megrendezett V. Fa Kisszobor és Szobrászrajz Biennáléra kialakult a tárlat törzs-kiállító gárdája, amelyről azt az észrevételt fogalmazhattuk meg, hogy kitágítására a nagyatádi metódus alkalmazása tűnhetne optimális megoldásnak, ahol végzős főiskolások és mesteriskolások, vagyis a legfiatalabbak bevonásával hallatlanul izgalmas műegyüttest szerveztek a rendezők a közelmúltban.
Mindemellett az Erdős Renée Ház tárlatainak körében különösen érdekesnek ítélhettük azt is, hogy a páratlan években megrendezett kő-kisplasztika-kiállítások tanulságait összevethetjük a páros években rendezett faszobor-seregszemlék szakmai tapasztalataival.
Mindezen túlmenően a rákoshegyi biennálék különlegessége, hogy a faszobrok mellett felvonultatja a szobrászrajzokat is, amely műtárgyegyüttessel különös fénytörésbe helyezi a bemutatott kollekciót: a síkba transzponált, de eredendően a majdani téri megvalósítást, az anyagban való realizálást feltételező rajz, illetve a rajzi szemlélettel árnyalt plasztikai problémafelvetés a grafika és a plasztika közötti határterületen elhelyezhető, pontosan nehezen kategorizálható műforma, amely azon túl, hogy rajzi szépségeket is megcsillant, ugyanakkor a plasztikai törekvés milyenségét is reprezentálja.
A kiállítássorozat helyszíne aztán megváltozott: a biennálék elhagyták az Erdős Renée Házat, és a tárlatok a Laborcz-Benedek házaspár eme rákoshegyi kertjébe és műtermébe, a BL Terembe költöztek, mígnem ez a kiállítássorozat VI. állomásaként megrendezett legújabb tárlat a korábbi díjazottak műveit felvonultató bemutatóvá alakult. A legújabb tárlat egyben az utolsó is: a kiállítások szervezői és rendezői ezennel lezárják a sorozatot, és energiáikat új célok megvalósításának szentelik. A szobrász-szakma előtt ismét bezáródott a nyilvánosság egy fóruma, s ez nem az első válság-jelzés, amelynek okait a szűkebb és a tágabb környezetben, a felszíni jelenségekben és valahol a mélyben kutatva egyaránt fel kellene tárnunk.
Még 1976-ban az egyik legjelentősebb magyar szobrász, Ferenczy Béni áttekintette a szobrászati technikákat, és a fafaragáshoz érve részletesen tárgyalta e szoborkészítő eljárást, megjegyezve, hogy a modern korral ellentétben, amikor már nagyon nehéz jó alapanyagot beszerezni, „A régi fafaragók az egészséges, jó minőségű fát törzsén vették meg, és úgy szárították, hogy a fa magvát … egész hosszában, erre alkalmas hatalmas fúrókkal kifúrták belőle.” Majd miután megvolt a megfelelő, a száradásból eredő későbbi repedéseket kiküszöbölő alapanyag, eldöntötték, hogy egy darabból, vagy építve, több részből összeillesztetten készítik el azt az alkotást, amelyet aztán gyakran be is festettek. „Ma, a tárgyszerű felfogás idején – jegyezte meg Ferenczy Béni – a szobrászok inkább az anyag saját szépségét érvényesítik: igen sokféle, rendkívül szép tropikus eredetű fa kerül az európai piacra, de kisebb munkákban hazai fáink sajátos szépségei is érvényre jutnak.” De a XX. század szobrászatának e kiváló alkotója felhívta a figyelmet arra is, hogy „A szobor esztétikáját maga az anyag nem adhatja meg. A szobrász az anyag struktúrájának engedve, az anyaggal bajlódva, kevés időt szentelhet a forma elvontabb problémáinak.”
egy kiállítássorozat díjazottjainak műveiből válogatott, tíznél alig több alkotó műveit összegyűjtő kiállítási anyag áll előttünk, mégis elmondható, hogy hallatlanul változatos műegyüttes fogadja a BL Teremben látogatókat. A változatosság eredőjeként a fafajták üdítő sokfélesége, a megmunkálási lehetőségek és a megmunkálásmódok, az alkalmazott technikák sokrétűsége mellett a tömegalakítás és a formateremtés sokágúsága, a faszobor, mint művészeti médium által hordozott tartalmak és jelentések, a megtestesítések és kifejezések kimeríthetetlennek tűnő gazdagsága jelölhető meg.
Az alaphangot Laborcz Ferenc monumentális idolja teremti meg, amely mellett hagyományos és formabontó kisplasztikák, domborművek, függesztett plasztikák, objektek, a megszokott befogadói-szemlélői nézőponthoz emelt és attól elrugaszkodó, körüljárható szobortárgyak jelennek meg. A művek túlnyomórészt öntörvényűen teremtik meg szokatlan téri helyzetüket és ezzel összehangolt különös formarendjüket, rendhagyó – illetve igencsak rendjén való – mű-valóságukat.
A díjazottak faszobrászati kiállítása pontos látleletet ad a szobrászati tárgyalkotás jelenkori, meglehetősen szövevényes jelenségvilágáról: a valós tárgyszerűség metódusát alkalmazó és tisztelő, a művészi gondolatot (koncepciót) még mindig valamifajta természetes anyagiságban realizáló, végső soron az újító szellemiség ellenére a hagyományokhoz szervesen kapcsolódó, de rendkívül izgalmas, ismeretlen terrénumokat és közegeket is feltáró szobrászati törekvésekről.
Ez a 2010-es, a korábbi kiállítások díjazottjainak törekvéseit reprezentáló – tehát a magyar szobrászok középgenerációjának és idősebb nemzedéke alkotóinak, és a közelmúltban elhunyt Csóti Gábor műveit felölelő – rákoshegyi szoboregyüttes ismételten bizonyítja a fa-anyag megmunkálhatóságának, plasztikai alakíthatóságának hallatlan gazdagságát, sokrétűségét: a tömegformálás, a formaképzés megannyi, egymástól eltérő útját, szerteágazó lehetőségét fedezhetjük fel a kiállításon.
A tömbszerű, az áttört, az organikus jellegű, a konstruktív szellemiségű, a geometrikus formarendbe foglalt, az épített, a szerkezetté alakított művek és az objektek, a talált tárgyak, a tárgykollázsok alkotásainak körében míves, finom kidolgozású, és nyers, rusztikus, a durva megmunkálás nyomait hordozó kompozíciók váltják egymást, és a fa egyneműségét vagy változatosságát hangsúlyozó, a fa anyag-szépségét kiemelő munkák mellett megjelennek a festett, az atmoszferikus sugárzást elsősorban a színekkel, a színvilággal kibontakoztató művek is. És amiként az eszközök és a technikák, a művészi kifejezések, és a kifejezést szolgáló stilisztikai jellemzők is sokágúak: a tradicionális plasztikák, a modernista konstrukciók és szoborkollázsok körében megjelenítő, jelszerű, szimbolikus nyelvezetű, asszociatív, konceptuális jellegű műveket egyként regisztrálhatunk.
Vagyis ismét egy fontos és szép műveket felsorakoztató kiállítást nyithatunk meg a rákoshegyi kiállítássorozat lezárásaként, pontot téve egy ezredfordulón indult, alig egy évtizedes folyamat végére. Nem az első rákoshegyi faszobrászati kiállítást nyitom meg, és a nyitó-szöveg bejezéseként mindig a fában lakozó szúra hivatkoztam, aki ezekben a szobrokban jól, nagyon jól érezhette magát. Nos, most tehát nemcsak a Rákoshegyen nyilvánosságot kapott szobrok, hanem a szúk további sorsa is bizonytalanná vált.
Remélni szeretnénk, hogy lesz, aki ezt a művészeti és szú-történetet mégiscsak folytatni fogja.
Wehner Tibor
Művészetmalom, Szentendre
Dedukció - I. Szobrász Biennále, Szentendre 2009.
Lóska Lajos, Új Művészet 2009. július
Szobrász biennálét rendeztek kora nyáron Szentendrén, a Művészet Malomban. A kortárs magyar szobrászat állapotát rögzítő bemutató többszörösen is hiányt pótol. Egyfelől, mert az idén elmaradt Pécsett a kisplasztikai biennále, a Műcsarnokban pedig a 2001-es monstre tárlat óta - nem tudni miért - nem rendeznek összegző, egy-egy teljes szakmát felvonultató, országos műfaji kiállításokat, holott az intézménynek, szerény véleményem szerint, az lenne az egyik feladata, hogy ha évente nem is, de két vagy három esztendőnként válogatást nyújtson a kortárs magyar képzőművészet legújabb terméséből.
A szentendrei malom adottságai bizonyos tekintetben jobbak, minta pécsi kiállítótermeké, ugyanis a malom területén, az udvaron és a félkész szárnyban nemcsak kisplasztikákat, hanem nagyobb méretű alkotásokat is lehet szerepeltetni, s ezt a lehetőséget a rendezők ügyesen ki is használták. A kapun át az udvarba lépve úgy érezzük magunkat, mintha egy szabadtéri szoborparkba kerültünk volna; azonnal Yengibarian Mamikon három különböző méretű, levél formájú lapos női idolja fogad bennünket, mely szobrok a művész legjobb munkái közül valók. Egyszerre dinamikus és konstruktív Friedrich Ferenc rozsdás Nagy bagatellje. Farkas Ádám a több éve eredményesen alkalmazott, csavart oszlopformából alakította ki antropomorf-konstruktív figuratorzóra emlékeztető Fényforgóját (2009). Kalmár János szalagszerűre önti geometrikus embersziluettjeit (Földön ül, 2004; Várakozó, 2009). Móder Rezső vasállványon hintázó, függesztett vasplasztikái nemcsak a teret alakítják, de hangokat is hallatnak, ha valaki kalapáccsal megütögeti őket (Kozmoszlépcső ötdimenziós mobilhangszer).
Meg kell még említenem a kinn sorakozó alkotások közül Kovács Katalinnak a klasszikus hagyományokat (Rodint) is megidéző, barázdált felületű, félrehajtott fejű, kar nélküli dinamikus figuráját (Nem torzó).
Sétámat az épületegyüttesben a bal oldali, nyitott, ablak nélküli földszinti teremrészben kezdtem. Azért indultam errefelé, mert az udvarról jól belátni a földszinti térbe, és a benti szobrok szinte hívogatják a látogatót, hogy tüzetesebben is szemügyre vegye őket. A terem elülső részében a stilizált, félgömbökre, kockákra, hengerekre stb. redukált figurális plasztikák vannak, többek között Nikmond Beáta eszkimó munkákra emlékezető, a végtelenségig leegyszerűsített, kavicsszerű alakzatai (Szobor XXVI). A lekerekített formák és a groteszk hangvétel jellemzi Benedek Júlia Nagy Fülikéjét. Szmrecsányi Boldizsár (Boldi) összegabalyodott fehérmárvány figurakettősei is összefogottak, gömbszerűek, némi kubisztikus beütéssel. Az újabban a Morph csoporthoz tartozó Szabó Tamás szögekkel kivert plasztikája nem direkt, mint Ueckert szöges kompozíciói. Ő felületi elemként használja a szögfejeket, ezáltal alakjai mozgalmasabbak, expresszívebbek, sőt némiképpen szürreálisak lesznek. Nagyméretű, rafináltan meghajlított, szerkezetes formáinak köszönhetően igen szuggesztív, minimalos munka Kelemen Zénó Csapásiránya (2008), melyet nemcsak méretei, de kvalitásai is köztérre predesztinálnak.
A malomépület jobb oldali, befejezett részének földszinti termében az idősebb, már modern klasszikusnak számító generáció művei sorakoznak: Pauer Gyula egy újabb pszeudó kocka variációja, Haász István egy sárga konstruktív reliefje, melyet többször és több variációban is láthattunk már, Haraszty Istvántól az Életharang (2004) és a kabóca mobilok közé tartozó Ingatag gurítók (2001). Ez utóbbi egyszerre szeretni valóan míves és groteszk, szép is, szellemes is, csak kicsit régen készült, kérhettek volna tőle valami újabb alkotást a rendezők. Ugyanez mondható el Vígh Tamás kisplasztikáiról is, közülük az egyik köztéri változatát már néhány éve felállították a Magyar Tudományos Akadémia mellett, Kő Pál Ágasfája pedig a mohácsi szoborparkban megismert figuratárgyak groteszk világát idézi. Deim Pál emblematikus bábuja reliefként a falra került, Táncos című kisbronza viszont térben mutatja meg a jellé szublimált figurát. Lugossy Mária továbbfolytatja ünnepélyes és drámai erejű maratott üveg-bronz plasztikáinak a készítését (Coincidencia, 2008). Bohus Zoltán a zöldes, átlátszó üvegtestben alakít ki belső teret a benne felsejlő csíkok és oválisok segítségével. Az ilyen jellegű, fényben élő üvegplasztikáinak az egyik legszebbike a most látható Enigma (2008).
A nyitott első emeleti helyiségben zömmel a fával dolgozó művészek szobraival találkozhattunk. Mata Attila, aki az utóbbi időben főleg festett bronz kompozíciókat készített, ezen a kiállításon a korai, láncfűrésszel alakított brutális-szuggesztív faszobrainak a világát idéző Hommage á Picassóval (2007) szerepelt, mely jól kifejezi munkásságának lényegét, az újhullámos forma- és színvilágba oltott kubista stíluselemek egyéni elegyítését. A hajdan volt fáskörös művészek ugyancsak nívós művekkel szerepeltek. Húber András egy nagyméretű, térbe lógatott groteszk installációt épített. Orosz Péter háncsgömbje és kereszt létrája (Létrák és stigmák, 2009) a szobrász legjobb periódusát idézi. A Fáskörével rokon organikus-mitikus szemléletben készült Szlaukó László tüskés alkotása. Németh Ágnes vesszőből fonott figurái az ötletes installálásnak köszönhetően (felfüggesztették őket) a levegőben repülnek.
A szemben lévő teremben főként az újkonstruktív stílusban tevékenykedő szobrászok és néhány fiatalabb művész munkáival találkozhattunk. Nagámi a klasszikus konstruktivizmus tömbszerűségét idézi (Történet), Heritesz Gábor krómacél kockára állított két kisebb krómacél és rézkockája (Négy felcserélt pillanat, 2008) ugyancsak a purizmus szellemét fejezi ki. Ingo Glass sárgára festett MADI-s konstrukciói is a szerkezetet dicsőítik. Itt látható Paizs László popos Családi ezüstje, amely korai plexiöntvényeire emlékeztet, Erős Apolka groteszk beton szobra és Baráz Tamás koponyametszet-szerű áttört, a 2007-es Kisplasztikai Biennálén is bemutatott alkotása.
A legfelső emeleten különböző kifejezésmódok és formák kavalkádja fogadja a látogatót. Látványos térberendezésként funkcionál RábóczkyJudit hegesztett Pipacsmezője (2009). Deli Ágnes fémformába szorított színes szőnyegdarabjai a művész által annyira kedvelt és számtalanszor feldolgozott ellentétpárokra (kemény és lágy, organikus és ipari, textil és fém) épülnek. Itt tekinthetjük meg továbbá az ismét a figura felé forduló Szabó György rácsba szorult fáradt angyalát vagy Dohárszky Béla többszörös idézetként is felfogható minimal padlóplasztikáját.
Ha el is fáradtunk a rengeteg élménytől, érdemes megnéznünk a legfelső emelet másik traktusát, mert számos színvonalas mű vár bennünket. Elek Imre egyszerre klasszicizáló és hiperreális kompozíciói - büsztje és torzója - a kiállításon nem nagyon szereplő újfigurális szobrászat két jellemző darabja. Ugyancsak itt helyezték el Zsemlye Ildikó makettszerű, aluljárót ábrázoló munkáit (Nagyvárad tér 1-11, 2009; Keleti pályaudvar, 2009), valamint Budahelyi Tibornak két lapossá kovácsolt óriás szeg reliefjét, Sejben Lajos titokzatos kődobozát (Erőd II, 2009), valamint Luzsica Árpád zöldre festett, tüskés, lyukacsos, sámli objektjét.
A több mint háromszáz darabból álló kollekció mindegyikére nem térhetünk ki, de a bemutatott munkák meggyőznek bennünket arról, hogy színvonalas és hiánypótló kiállítás jött létre Szentendre Város Önkormányzata, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, a Magyar Szobrász Társaság és a Szentendre Művészetéért Alapítvány együttműködésének jóvoltából. A szórólapon a következőket olvashatjuk: "A biennále rendezőinek szándéka, hogy a magyar szobrászat és kisplasztika rendszeres bemutatkozási lehetőséget nyerjen, emelve hazai és nemzetközi rangját, határainkon túlterjedő ismertségét. A biennále célja, hogy betekintést nyújtson a hazai szobrászat jelenébe, bemutassa a műfajon belüli irányok, irányzatok, stílusok, megközelítési és kifejezésmódok, formák sokszínűségét." A megfogalmazott törekvés nemes és támogatandó.
Várjuk a folytatást és a katalógust.
A Szobrász Biennále záróeseménye "A kortárs magyar szobrászat a kortárs magyar építészetben" című konferencia volt, mely az építészet és a szobrászat viszonyával foglalkozott Felvetette a közös gondolkodás szükségességét kapcsolatteremtő erejét és hatását taglalta, valamint példákkal illusztrálta az épített térszerkezetekben történő alkalmazását.
(Művészet Malom, 2009. V. 17-VI. 21.)
Cifrapalota
| 2009.02.06. - 2009.03.06. |
A pályázat nem titkolt célja az volt - Mohay Orsolya kurátor szerint - "hogy a vizuális művészet segítségével mélyebbre ásson, mintegy képzőművészeti pszichoanalízisben derítsen fényt a Wekerle-telep építészeti bravúrja mögött meghúzódó emberi életek, sorsok, helyzetek, élmények világára."
A mostani tárlat alkalmából ez az anyag kibővült az említett kiállításon nem szereplő Helikon-tagok munkáival is, teljesebbé téve a kispesti kortársművészet kecskeméti bemutatkozását.
Feledy Balázs: Előszó Introductory lines on the art of Viktor Tihanyi
A szobrászat, léte sok évezrede alatt rengetegféle funkciónak, feladatnak tett eleget. Mágikus, kultikus, szakrális jellegzetességek egyaránt központba kerültek, miként az alkalmazott anyagok tárháza is fokozatosan bővült. Először a természetben található anyagok (állati csontok, fa, kő), később a feltalált mesterséges anyagok és technológiák (égetett agyag, bronz) alakították, formálták e háromdimenziós művészeti ágat. A méretek egyre változatosabb mivoltával együtt (a monumentális dimenzióktól a parányi méretekig) kialakult a színezés technikája is. A hatalmas ív, melyet szobrászatnak nevezünk talán a XIX. században kezdett „leszállni a földre”, ünnepélyes, monumentális, hithez, filozófiához, politikához kapcsolódó funkciói mellett hétköznapivá is vált, a szó legjobb értelmében polgárosult. A XX. század nem csak radikális stílus váltásaiban újítja meg a plasztikát, hanem funkcióiban is. Előtérbe kerül a dekorativitás, a gondolat, a téma közvetlen megjelenítése mellett a forma szuverenitása. Új anyagok, eszközök, technológiák újítják meg a szobrászatot, melyben egyre nagyobb térhez jut a művészi szabadság.
A stílusok és technológiák változatosságában azonban a szobrászat a vizuális művészeteknek az az ága, ahol folyamatosan nagy erővel őrződnek a sok évezredes technikák, s az alkalmazott anyagok is újulnak ugyan, de kontinuitása van a kőnek, márványnak, bronznak.
E sorban sajátos helyet foglal el a fa, mely egyrészt erősen azonosul a népi művészettel, a népi faragással, a folklór művészetével, másrészt az európai művészetben legerősebben talán a szakrális, keresztény művészetben van jelen, templombelsők változatos, sokféle fa plasztikáival. Természetesen a fa faragása szervesen hozzá tartozik a szobrászat eszköz rendjéhez, mégis az idő haladtával – sajátosságai folytán – háttérbe szorul alkalmazása, s sajátos küzdelem folyik maradandósága biztosítására. A XX. században azonban születtek fában olyan kiemelkedő életművek, melyek akár az európai (Constantin Brancusi), akár a magyar művészetnek (Samu Géza) maradandóan kimagasló értékei. A kortárs magyar szobrászatban a fa, mint önálló plasztikai megvalósulási technológia a hatvanas, hetvenes években kerül újra előtérbe. Megindultak a nagyatádi faszobrászati szimpóziumok, külön csoportosulás is jött létre a fával foglalkozó szobrászokból, s speciális kiállításai is teremtődtek a faszobrászatnak a nyolcvanas évek közepétől. A fa iránti újra feléledő érdeklődést összekapcsolhatjuk a természethez való újszerű viszonyulással is, egyfajta szemben állást is érezhetünk a civilizációs ártalmakkal telitett technológiákkal, az indusztriális társadalommal.
A kortárs magyar szobrászatban plasztikái megvalósításához sok művész alkalmaz fát, de olyanok, akik jellemzően erre a matériára koncentrálnak, s életművűkben központi helyet foglal el a fa, nincsenek sokan. A fában dolgozó szobrászok között is többféle magatartással találkozunk. Igen erőteljesen él egy organikus felfogás, amely sokszor alig alakítja tovább a talált tárgyként előkerülő anyagot, de ismeretesek erőteljes konceptuális felfogások is vagy épp a land arthoz kapcsolódó törekvések és természetesen olyanok, melyek a leghagyományosabb figurális szemléletmód keretei között valósítják meg munkáikat. Megszületnek fában köztéri alkotások is, de a fa igazán mégis – hosszú távra – a belső terek művészete, kisplasztikában, ember léptékben hoz maradandó eredményeket, új minőségeket.
Tihanyi Viktor a Képzőművészeti Főiskola elvégzése után a nyolcvanas évek közepén, az imént jelzett folyamatok közepette és közé kerülve talált rá a fára. Részt vett a nagyatádi szimpóziumokon, az ezekhez kapcsolódó kiállításokon. Fához való viszonya, s munkáinak atmoszférája azért is különleges, mert már első megpillantásukkor a fentebb ismertetett felfogásoktól eltérő stílust, egyéni gondolatiságot, nagyon személyes mondandót érzünk munkáin. Vonatkozik ez tehát a művek kisugárzására, s az alaposabb szemlélést követően: a készítés technológiájára is. Tihanyi munkái figurális művek, nem lépi át az ábrázoló, nem ábrázoló művészet Rubicon-ját, de egész művészetének ezt tesz jót. Munkái ábrázolnak, de nem természetelvűek, a valóság jelen is van meg nem is. A látott világ lényeiből fantáziája által teremt olyan szobrokat, melyek emberszerű állatok és állatszerű emberek, ám mindezt olyan természetes eklektikummal képes megvalósítani, mely nem a disszonanciákat, hanem a konszonanciákat, az egybeeséseket állítja elénk. Minderről maga a művész egy helyütt így nyilatkozott: „Műveim rendszerint képzeletbeli lényeket, emberi tulajdonságokkal felruházott mesebeli állatfigurákat ábrázolnak. Hangvételük irónikus érzelmeket, hangulatokat hordoznak.” Valóban. Lényei, bogarai, madarai, emlősei különös antropomorf jellegzetességeket viselnek, s erős karakterisztikumot árasztanak.
S bár faszobrai képesek kifejezetten drámai mondandó hordozására is, Tihanyi valóban abban is innovatív hatású a kortárs magyar szobrászatban, hogy feltűnik finom iróniája, sőt humora is. Ez pedig ma hiánycikk. Mindezt nem egy felületes szórakoztatás attitűdjeként kell azonban felfognunk, hanem a legendás Karinthy-féle bon mot jegyében: „humorban nem ismerek tréfát.” Tihanyi, aki maga is egy zárkózott, nem könnyen megnyíló alkat, élénken figyeli a maga körül történteket, a mai magyar valóság folyamatait, s tapasztalatai átszűrésével készíti el szobrait. Iróniája sejtető, utalásokkal teli, sosem fordul át nyersességbe, ám szuggesztivitása azonnal hatást vált ki a nézőből. Pontosan fogalmazott egy kiállítási megnyitójában Mezei Ottó művészettörténész: „Ez a szobrászati anyag nem csak a plasztikai gondolatot sugalló, lényegre törő formai alakítással tűnik ki (amely bántó-sértő él nélküli groteszk formát is elbírja), hanem a szokványos ember-fogalom plasztikai határait kitágítva, antropomorf és zoomorf formákkal hívja fel magára a figyelmet. A művek címadása is érzékelteti ezt a fantasztikum iránt érzékeny, mondhatni „szürreálisba” hajló (víziószerű) plasztikai szemléletet (Álomőrző, Kapuőrző, Öreg indián, Holdra néző, Harcos, Bagoly, Kis sárkányos, Sárkányos).” Ilyen szellemi és materiális eszköztárral Tihanyi szobrai jelképi erejűekké is válnak, érzékletes szimbólumokat is hordoznak.
Tihanyi Viktor munkamódszere is megfontolt, elmélyült. Sok vázlat készítése után fog neki a mű kivitelezéséhez. Ugyan farag és vés, de plasztikái kész formájukra egy sajátos összeépítéssel véglegesülnek, csiszolásokkal, csapolásokkal, ragasztásokkal. Ez a munkamódszer lehetővé teszi az igen gazdag formai kompozíciós megoldásokat. Munkái hol tömörek, szinte „földhöz ragadtak”, hol szinte repülni készek. Hol biztos statikai alapokon nyugszanak, állnak, kapaszkodnak a földbe, hol szinte szédítő bizonytalan egyensúlyozatlanságok teremtődnek, melynek még különös izgalomkeltő hatása is van.
A művész él azzal az egyetemes szobrászat genezisében jellemző eszköztárral, hogy színezi, festi munkáit. Ezt is azonban sokrétűen alkalmazza. Néha épp a nyers, szúette felület jelenti a szobor felső rétegét, s alig érzékelhetően ad egy-egy finom, sejtető színárnyalatot a plasztikának, például lenolajos kencével, néha pedig csak egy-egy részét festi, színezi művének, ezzel azonban épp egy tulajdonságot, állapotot emel ki, hangsúlyoz. Ám mindig érezzük a finom, érzékeny, sosem harsogó színhatást, mely legtöbb esetben csak épp előhozza az adott faanyag szerkezetét, csomóit, repedéseit, erezettségét.
Tihanyi a formák varázslójaként figyel felületeinek tisztaságára is. Felületképzése mindig igazodik a kompozíció hangulatához, formai karakteréhez.
A faplasztikák készítésének érzékeny területe, hogy az alkotó milyen faanyagba dolgozik. Tihanyi szobrászatának elmélyültsége, komolysága abban is érzékelhető, hogy nem a puhább vagy megmunkálhatóbb anyagokat használja (fenyő, tölgy, hárs), hanem a jóval keményebb, szívósabb, s egyúttal nemesebb gyümölcsfákat, mint a cseresznye vagy a dió. Mindez azonban mégiscsak fa, amelynek sajátos levegőssége, matériájának emberközelsége harmóniában van a plasztikák iróniájával. Vagyis Tihanyi szobrai rendkívül anyagszerűek, anyag és forma egymásra találásai.
Nem volnánk azonban igazságosak, ha Tihanyi Viktor szakmai életútjára pillantva nem említenénk szobrászata egyéb területeit is. Igaz, hogy a megtalált anyag a fa, de igen járatos egyéb szobrászi technikákban is. Mint a kispesti Wekerle-telepen sok évtizede lakó és alkotó művész, igényes Kós Károly érmet készített, s ha az ember a főváros centruma felől az Ady Endre úton közeledik a Wekerle felé, akkor az Álmos utca sarokházán jó érzéssel fedezi fel a patinás épületegyüttes és lakó közösség „cégérét”: Tihanyi Viktor nagyméretű bronz domborművét, mely jelzi, hogy itt egy különleges városrészbe érkeztünk… Az épületek kontrasztjára komponált mű, rendkívüli térhatással, szinte bevezet a Kós Károly által tervezett házak közé…
Tihanyi Viktor éppen túl ötvenedik életévén már jó érzéssel értékelheti az eddig megtett élet utat. A szobrászattal korán kapcsolatot teremtett, már középiskolás éveiben, jó tanárok keze alatt – Konyorcsik János, Czinder Antal -, majd alapos és széles szakmai felkészülést követően lett a Képzőművészeti Főiskolán Somogyi József növendéke. A pályakezdést követő időszak után pedig viszonylag hamar megtalálta önálló szemléletét, s azt a matériát, mely törekvései megvalósítására alkalmas. Kissé magányosan helyezkedik el a kortárs magyar szobrászat koordináta rendszerében. Nem divatok által befolyásolva dolgozik, mégis egy érezhető életérzés szobrásza. Töprengve, meditálva figyeli a világot, figyel minket. Képzelt lényei tulajdonképpen rólunk készülnek, rólunk szólnak. Ha mosolygunk rajtuk, magunkat mosolyogjuk meg, ha netán elutasítjuk őket, magunkat nem értjük meg. Jó velük békében lenni, miközben felzaklatnak. Mint a valódi, igazi művészet.
Budapest, 2006. augusztus
Introductory lines on the art of Viktor Tihanyi
During the several millennia of its existence, sculpture has complied with its several kinds of
functions and tasks. Magical, cult and sacred characteristics equally had their central positions
while the range of the applied materials also got wider gradually. First this three dimensional
branch of art was formed and shaped by materials which can be found in nature (animal bones,
wood, stone) and later by different inventions of artificial materials and technologies (terracotta,
bronze). Beside the ever varied character of sizes (from the monumental dimensions to the
tiniest ones) the technique of colouring also evolved. It was perhaps in the nineteenth century
when the magnificent span what we call sculpture became more mundane, besides its solemn,
monumental links with faith, philosophical and political functions, it also got more ordinary or
civilized in the best meaning of the word. The twentieth century reformed the sculpts not only with its radical style changes but also in its functions. Besides the decorative function and the direct expression of thoughts and themes, the sovereignty of the form also comes to the front. Sculpture is renewed by new materials, tools, technologies in which artistic freedom gains an ever increasing space.
However in the varieties of styles and technologies sculpture belongs to that branch of the visual
arts where millennia old techniques are preserved with continuously great force and while
applied materials also get newer, stone, marble and bronze still hold on.
In this line wood has a peculiar place which on one hand strongly identifies itself with folk art, folk carving and which, on the other hand is present in the sacred, Christian art with the varied
wooden sculptures of church interiors. Of course the carving of the wood is organically part of the tools of sculpture, yet as time progresses - due to its characteristics - its application gets into the background with an individual fight to secure its survival. In the twentieth century however there were several prominent oeuvres in wood which are the lastingly significant values of either
European (Constantin Brancusi) or Hungarian art (Géza Samu). In the contemporary Hungarian
sculpture, wood as an individual sculpting technology comes to the front again in the sixties and
seventies. The wood sculpture symposiums in Nagyatád started, sculptors working with wood
gathered in a separate group and special displays of wood sculpture also appeared starting
from the mid-eighties. The newly-born interest towards wood can also be connected with the
novel relation to nature, a certain kind of opposition can be felt towards technologies linked with
the harms of civilization, the industrial society.
In the contemporary Hungarian sculpture for the realization of their works lots of artists uses
wood, but there is only few who focuses characteristically on this material with a central position
in their oeuvre. And there are different attitudes among sculptors working with wood as well.
There is a very strong organic tendency which several times only slightly shapes on the material
of the “found objects”, however forceful conceptual creative attitudes are also known or ambitions that can be linked, for example, to land art and of course there are also those attitudes which realize their works within the frames of the most traditional figurative view. In the streets we can also find wood works however wood is truly - in the long run - the art of the inner spaces, bringing lasting results and new qualities in small works, in human scale.
After graduating at the College of Creative Arts, Viktor Tihanyi found the wood in the mid-
eighties in the stream of the earlier mentioned processes. He took part in the Nagyatád
symposiums and on the displays connecting to these. His relation to wood and the atmosphere
of his works is special because at the first glance of his works we feel a different attitude, an
individual thinking and a very personal message in comparison with the earlier mentioned
concepts. So this can be noted in connection with the emanation of his works, and following a
more thorough viewing: also with the technology of the workmanship. The works of Tihanyi are
figurative works, they do not step across the Rubicon of figurative and abstract art, but that is what does good for all of his art. His works depict things but not according to a nature principle, reality is both present and not. He creates such sculptures from the creatures of the visible world with the help of his imagination which are human-like animals and animal-like humans but he can realize all of these with such natural eclectics which shows us not dissonances but consonances, coincidences. About all of these matters, the artist spoke this way on one
occasion: “My works usually depict imaginary beings and the animal figures of the tales with
human characters. Their tones carry ironic feelings, moods.” And so they do. His creatures, bugs,
birds, mammals have strange and strong anthropomorphic characteristics.
And although his wood sculptures are able to carry direct dramatic messages, too, Tihanyi has
also innovative effect in the contemporary Hungarian sculpting in the sense that a kind of subtle
irony, moreover humour also appears in his works. And these are in short supply nowadays.
However we should not perceive it as the attitude of superficial entertainment but in the terms of
the legendary Frigyes Karinthy’s bon mot: “making jokes is a dead serious business for me”.
Tihanyi, who is also a reserved character, not easily opens up, yet he listens lively to the
happenings around him, the processions of today’s Hungarian everyday life and he creates his
works after straining his experiences. His irony can be presumed, full of references and it never
turns into bluntness, though his suggestive character evokes an effect from the viewer on the
spot. Art historian, Ottó Mezei put it very precisely in one of his display opening speech: “This
sculpting material not only stands out by its shaping which touches the spot, suggesting plastic
thinking - which is also able to carry the grotesque form without an offending, hurtful edge - but by widening the plastic limits of traditional human and conceptual approach, it also draws the
attention with its anthropomorphic and zoomorphic shapes. The way the artist gives titles to his
works also pictures this sculpting attitude which is sensitive to the extraordinary which, can we
say, is sometimes almost “surreal”, vision-like: (Dream Keeper, Gate Keeper, Old Indian, The
Looker of the Moon, Warrior, Owl, Little Dragon, Dragon).” With such intellectual and artistic tools, the sculptures of Tihanyi become also strongly and sensibly symbolic.
The working method of Viktor Tihanyi is also deliberate and deep. He starts the workmanship
after several sketches. Though he carves and graves, his sculptures get finalized by a peculiar
building method of polishing, jointing and sticking. This method makes it possible to have very
rich formal and compositional solutions. His works are sometimes solid, almost “down to earth”
but sometimes they are almost ready to “fly”. Once they rest on secure statical bases, they just
stand on the ground, holding on to it, and sometimes there are almost dizzyingly uncertain
unbalances which also have furthermore a strange, exciting effect.
The artist applies the tools which are characteristic to the genesis of universal sculpture when he
colours and paints his works. However he applies these tools in a very diverse way, too.
Sometimes this is just this raw, bug-bitten surface which means the upper layer of the sculpture
and the artist gives one subtle, hardly sensible tone to the sculpture here and there, - for example
with linseed oil ointment - and sometimes he paints, colours only one part of his works but by
this he only emphasizes a quality or a condition. However we always feel the subtle, sensitive,
never clashing colour effect, which in most cases brings out the structure, the burs, the joints, the
cracks of the given wood material just in the right way.
Tihanyi, as the magician of the forms, also pays attention to the cleanliness of his surfaces. The
way he forms his surfaces always fits the atmosphere, the formal character of the composition.
One sensitive field of the creation of wood plastics is the kind of the wood the creator chooses.
The deep and serious nature of Tihanyi’s sculptures can be also felt in the fact that he does not
use softer and easily workable materials (pine wood, oak, lime) but the much harder, persistent
and hence more noble materials of fruit trees such as cherry or walnut. All of these are however
still wood, and the peculiar airiness, the close-to-humans nature of his materials are in harmony
with the irony of the plastics. Hence the sculptures of Tihanyi are very material-like, they are the
meeting points of material and form.
We would not be just however when after looking at the professional career of Viktor Tihanyi we would forget to mention the other fields of his sculptures. It is true of course that wood is his key material, but the artist is very skilled in other sculpting techniques, too. As an artist who has lived and worked on the Wekerle Estates in Kispest for several decades, he made a quality Károly Kós-coin and if one approaches to the Wekerle Estates from the centre of the capital in the Ady Endre Street, then on the corner house of the Álmos Street he can discover with good feelings the “sign” of the tarnished building complex and community: Viktor Tihanyi’s grand scale bronze embossment which signals that we have arrived to a special part of the city here… The piece which was composed on the contrast of the buildings with its extraordinary dimensions almost takes us in among the houses designed by Károly Kós…
Viktor Tihanyi who is just over his fiftieth birthday, can already estimate with good feelings the
road of a working life he has left behind so far. He made a connection with sculpture early in his
high school years and did his studies under the supervision of good teachers - János Konyorcsik, Antal Czinder, - then after a thorough and wide professional preparation he became the student of József Somogyi at the College of Creative Arts. After the period following his career start, he found his personal attitude relatively fast and the material as well which was suitable to realize his ambitions. His position in the frame of references in the field of Hungarian contemporary sculpture is quite lonesome. He does not work under the influences of fashionable trends, yet he is a sculptor of sensible way of life. He listens to this world - and us - in a thinking, meditative way. His imaginary creatures as a matter of fact are made about us, tell stories of us. If we smile at them, we smile at ourselves if we should dismiss them, it is us who we do not understand. It is good if we can live peacefully with them even if they sometimes upset us. It is real, true art.
Budapest, August 2006 Balázs Feledy
During the several millennia of its existence, sculpture has complied with its several kinds of
functions and tasks. Magical, cult and sacred characteristics equally had their central positions
while the range of the applied materials also got wider gradually. First this three dimensional
branch of art was formed and shaped by materials which can be found in nature (animal bones,
wood, stone) and later by different inventions of artificial materials and technologies (terracotta,
bronze). Beside the ever varied character of sizes (from the monumental dimensions to the
tiniest ones) the technique of colouring also evolved. It was perhaps in the nineteenth century
when the magnificent span what we call sculpture became more mundane, besides its solemn,
monumental links with faith, philosophical and political functions, it also got more ordinary or
civilized in the best meaning of the word. The twentieth century reformed the sculpts not only with its radical style changes but also in its functions. Besides the decorative function and the direct expression of thoughts and themes, the sovereignty of the form also comes to the front. Sculpture is renewed by new materials, tools, technologies in which artistic freedom gains an ever increasing space.
However in the varieties of styles and technologies sculpture belongs to that branch of the visual
arts where millennia old techniques are preserved with continuously great force and while
applied materials also get newer, stone, marble and bronze still hold on.
In this line wood has a peculiar place which on one hand strongly identifies itself with folk art, folk carving and which, on the other hand is present in the sacred, Christian art with the varied
wooden sculptures of church interiors. Of course the carving of the wood is organically part of the tools of sculpture, yet as time progresses - due to its characteristics - its application gets into the background with an individual fight to secure its survival. In the twentieth century however there were several prominent oeuvres in wood which are the lastingly significant values of either
European (Constantin Brancusi) or Hungarian art (Géza Samu). In the contemporary Hungarian
sculpture, wood as an individual sculpting technology comes to the front again in the sixties and
seventies. The wood sculpture symposiums in Nagyatád started, sculptors working with wood
gathered in a separate group and special displays of wood sculpture also appeared starting
from the mid-eighties. The newly-born interest towards wood can also be connected with the
novel relation to nature, a certain kind of opposition can be felt towards technologies linked with
the harms of civilization, the industrial society.
In the contemporary Hungarian sculpture for the realization of their works lots of artists uses
wood, but there is only few who focuses characteristically on this material with a central position
in their oeuvre. And there are different attitudes among sculptors working with wood as well.
There is a very strong organic tendency which several times only slightly shapes on the material
of the “found objects”, however forceful conceptual creative attitudes are also known or ambitions that can be linked, for example, to land art and of course there are also those attitudes which realize their works within the frames of the most traditional figurative view. In the streets we can also find wood works however wood is truly - in the long run - the art of the inner spaces, bringing lasting results and new qualities in small works, in human scale.
After graduating at the College of Creative Arts, Viktor Tihanyi found the wood in the mid-
eighties in the stream of the earlier mentioned processes. He took part in the Nagyatád
symposiums and on the displays connecting to these. His relation to wood and the atmosphere
of his works is special because at the first glance of his works we feel a different attitude, an
individual thinking and a very personal message in comparison with the earlier mentioned
concepts. So this can be noted in connection with the emanation of his works, and following a
more thorough viewing: also with the technology of the workmanship. The works of Tihanyi are
figurative works, they do not step across the Rubicon of figurative and abstract art, but that is what does good for all of his art. His works depict things but not according to a nature principle, reality is both present and not. He creates such sculptures from the creatures of the visible world with the help of his imagination which are human-like animals and animal-like humans but he can realize all of these with such natural eclectics which shows us not dissonances but consonances, coincidences. About all of these matters, the artist spoke this way on one
occasion: “My works usually depict imaginary beings and the animal figures of the tales with
human characters. Their tones carry ironic feelings, moods.” And so they do. His creatures, bugs,
birds, mammals have strange and strong anthropomorphic characteristics.
And although his wood sculptures are able to carry direct dramatic messages, too, Tihanyi has
also innovative effect in the contemporary Hungarian sculpting in the sense that a kind of subtle
irony, moreover humour also appears in his works. And these are in short supply nowadays.
However we should not perceive it as the attitude of superficial entertainment but in the terms of
the legendary Frigyes Karinthy’s bon mot: “making jokes is a dead serious business for me”.
Tihanyi, who is also a reserved character, not easily opens up, yet he listens lively to the
happenings around him, the processions of today’s Hungarian everyday life and he creates his
works after straining his experiences. His irony can be presumed, full of references and it never
turns into bluntness, though his suggestive character evokes an effect from the viewer on the
spot. Art historian, Ottó Mezei put it very precisely in one of his display opening speech: “This
sculpting material not only stands out by its shaping which touches the spot, suggesting plastic
thinking - which is also able to carry the grotesque form without an offending, hurtful edge - but by widening the plastic limits of traditional human and conceptual approach, it also draws the
attention with its anthropomorphic and zoomorphic shapes. The way the artist gives titles to his
works also pictures this sculpting attitude which is sensitive to the extraordinary which, can we
say, is sometimes almost “surreal”, vision-like: (Dream Keeper, Gate Keeper, Old Indian, The
Looker of the Moon, Warrior, Owl, Little Dragon, Dragon).” With such intellectual and artistic tools, the sculptures of Tihanyi become also strongly and sensibly symbolic.
The working method of Viktor Tihanyi is also deliberate and deep. He starts the workmanship
after several sketches. Though he carves and graves, his sculptures get finalized by a peculiar
building method of polishing, jointing and sticking. This method makes it possible to have very
rich formal and compositional solutions. His works are sometimes solid, almost “down to earth”
but sometimes they are almost ready to “fly”. Once they rest on secure statical bases, they just
stand on the ground, holding on to it, and sometimes there are almost dizzyingly uncertain
unbalances which also have furthermore a strange, exciting effect.
The artist applies the tools which are characteristic to the genesis of universal sculpture when he
colours and paints his works. However he applies these tools in a very diverse way, too.
Sometimes this is just this raw, bug-bitten surface which means the upper layer of the sculpture
and the artist gives one subtle, hardly sensible tone to the sculpture here and there, - for example
with linseed oil ointment - and sometimes he paints, colours only one part of his works but by
this he only emphasizes a quality or a condition. However we always feel the subtle, sensitive,
never clashing colour effect, which in most cases brings out the structure, the burs, the joints, the
cracks of the given wood material just in the right way.
Tihanyi, as the magician of the forms, also pays attention to the cleanliness of his surfaces. The
way he forms his surfaces always fits the atmosphere, the formal character of the composition.
One sensitive field of the creation of wood plastics is the kind of the wood the creator chooses.
The deep and serious nature of Tihanyi’s sculptures can be also felt in the fact that he does not
use softer and easily workable materials (pine wood, oak, lime) but the much harder, persistent
and hence more noble materials of fruit trees such as cherry or walnut. All of these are however
still wood, and the peculiar airiness, the close-to-humans nature of his materials are in harmony
with the irony of the plastics. Hence the sculptures of Tihanyi are very material-like, they are the
meeting points of material and form.
We would not be just however when after looking at the professional career of Viktor Tihanyi we would forget to mention the other fields of his sculptures. It is true of course that wood is his key material, but the artist is very skilled in other sculpting techniques, too. As an artist who has lived and worked on the Wekerle Estates in Kispest for several decades, he made a quality Károly Kós-coin and if one approaches to the Wekerle Estates from the centre of the capital in the Ady Endre Street, then on the corner house of the Álmos Street he can discover with good feelings the “sign” of the tarnished building complex and community: Viktor Tihanyi’s grand scale bronze embossment which signals that we have arrived to a special part of the city here… The piece which was composed on the contrast of the buildings with its extraordinary dimensions almost takes us in among the houses designed by Károly Kós…
Viktor Tihanyi who is just over his fiftieth birthday, can already estimate with good feelings the
road of a working life he has left behind so far. He made a connection with sculpture early in his
high school years and did his studies under the supervision of good teachers - János Konyorcsik, Antal Czinder, - then after a thorough and wide professional preparation he became the student of József Somogyi at the College of Creative Arts. After the period following his career start, he found his personal attitude relatively fast and the material as well which was suitable to realize his ambitions. His position in the frame of references in the field of Hungarian contemporary sculpture is quite lonesome. He does not work under the influences of fashionable trends, yet he is a sculptor of sensible way of life. He listens to this world - and us - in a thinking, meditative way. His imaginary creatures as a matter of fact are made about us, tell stories of us. If we smile at them, we smile at ourselves if we should dismiss them, it is us who we do not understand. It is good if we can live peacefully with them even if they sometimes upset us. It is real, true art.
Budapest, August 2006 Balázs Feledy
Önéletrajz
A Képzőművészeti Főiskola szobrász szakát Somogyi József tanítványaként
végeztem el.
Tagja vagyok a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének,
a Magyar Szobrász Társaságnak és a Képzőművészek
Szövetségének.
Díjak
1994 Országos
Faszobrászati Kiállítás, Nagyatád: különdíj
1995 Országos
Kisplasztikai Biennálé: különdíj
1997 Vásárhelyi Őszi
Tárlat: munkadíj
2000 Országos
Faszobrászati Biennálé, Nagyatád: Somogy megyei Közgyűlés díja
2000 I. Fa Kisszobor
és Szobrászrajz Biennálé: szakmai díj
2004 III. Fa
Kisszobor és Szobrászrajz Biennále: Magyar Szobrászok Társasága díja
2006 „A szabadság
értéke” Kispest, Nagy Balogh Kiállítóterem, II. helyezett
2008 „Wekerle 100” Kispest, Nagy Balogh
Kiállítóterem, III. helyezett
Egyéni kiállítások
1990 Nagy Balogh
Kiállítóterem, Budapest
1996 Parti Galéria,
Pécs
1996 Parti Galéria,
Szolnok
2001 Parti Galéria,
Pécs
2002 Erdős Renée Ház,
Budapest
2003 Kispesti Vigadó
Galéria, Budapest
2003 Duna Galéria,
Budapest
2007 Budapest, Nagy Balogh János Kiállítóterem (Németh
Róberttel)
Csoportos kiállítások
Pécsi Kisplasztikai Biennálék: X., XI., XII., XIV., XV.,
XVI.
Országos Faszobrászati Biennálék, Nagyatád: 1., 2., 3., 4.,
5., 6., 7., 8., 9., 10., 11.
Vásárhelyi Őszi Tárlatok
Szobrásztársaság kiállításai
Kisszobor 94, Vigadó Galéria
Szalon 1998
„Szobrászaton innen és túl”, Műcsarnok
Fa Kisszobor Biennálék I., II., III., IV.
2009. Kecskeméti Cifrapalota, kiállítás
2010. Nagy Balogh
Kiállítóterem, Budapest „Feketén fehéren”
kiállítás
2011. Erdős Renée Ház,
Budapest „Körkapcsolás” kiállítás
2011. Nagy Balogh
Kiállítóterem, Budapest „ L.I.SZ.T.”
emlékkiállítás
2011. Csepel Galéria, Budapest „Új Művek”
2013. Olof Palme Ház, Budapest „Négy elem”
2013. 60. Vásárhelyi Őszi Tárlat
2013. Limes Galéria, Révkomárom, „Fából született”
2013. Magyar Képzőművészek és Iparművészek , Budapest „Kis szobrok- Nagy álmok”
2014. MűvészetMalom, Szentendre „Labirintus”
2014. Művészetmalom, Szentendre, „ Evidencia”
Köztéri munkái
Wekerle dombormű, bronz, Budapest, 2001
Puskás Ferenc emléktábla, bronz, Budapest, 2007
Puskás Ferenc- Bozsik Sándor emléktábla, bronzból, Budapest,
2008
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)